Mit ér az alaptörvényünk, az alkotmányunk, ha bármikor a törvényhozók átírhatják? Farigcsálhatják, kényük-kedvük, ízlésük szerint formálhatják? Nem jogfilozófiai bukfenc az, hogy az alaptörvényt népszavazás mellőzésével lehet változtatni?

A kormánypárt frakcióvezetőjének szépen ápolt arcán átfutó mosolya a magyar nemzeti zászlók erdeje adta háttérrel, nem a tisztességnek, a becsületnek adott pofon-e azok szemében, akik 40 évnél is több, közigazgatásban eltöltött esztendő után megérdemelt juttatásaikat, és az általuk képviselt törvényességet együttesen sirathatják? A nemzeti egység kormánya az Alkotmánybíróság jogköreinek aktuálpolitikai okokból történő szűkítésével, a közszolgálatból távozók jogosultságait sújtó büntetőadó újbóli törvénybe iktatásával a csalókkal, a haszonszerzőkkel, a néhány hónap után busás végkielégítéssel távozó szerencselovagokkal egy kalap alá vette az orvosokat, az egészségügyi szakdolgozókat, a tanítókat és a közszolgákat. Szilágyiné, Tribuszerné szintjére züllesztette e hivatásrendeket.

Augusztus elején írtam a Népszabadságban erről a kérdésről (Ember lesz-e az én kis unokám?, augusztus 9.). Követtem a gondolataimat arctalanul és névtelenül minősítő hozzászólásokat az interneten. Kaptam hideget és meleget is. Voltak, akik megnézték ki, és mi vagyok. Kitüntettek érdeklődésükkel, ami még akkor is megtisztelő, ha súlyos előítéletek, téves feltételezések alapján helyeztek el társadalmi palettájukon. Néhányan „kirúgott” köztisztviselőnek véltek, és örömmel köszörülték rajtam a nyelvüket.

Pedig az igazság az: engem nem rúgtak ki. Önként álltam fel még a tavaszi választás második forduló napja előtt. Nyugdíjba mentem, 42 évi munkaviszonnyal a hátam mögött. Nem volt könnyű megtennem. Magam vágtam el a zsinórt, mert megtehettem. Megtették mások is, hogy átadják a helyüket azoknak, akik „az új műsorhoz, új férfiként” majd megjelennek a színen, hiszen kiszámítható volt, hogy az új rezsim a nyugdíjkorúaktól tud legkönnyebben megszabadulni. Az sem volt természetesen közömbös, hogy bíztunk abban, a törvények megvédenek bennünket és jogosultságainkat, visszamenőleges hatállyal a paragrafusok nem változtathatók meg.

Az ország nehéz helyzetében már így is úgy éltük meg az utóbbi három évet, hogy bérünk nem emelkedett, juttatásaink jelentősen csökkentek. A társadalmi megbecsülésünkről már nem is szólnék.

Hittem, hogy a hazámért dolgozom, hittem, hogy a hazámnak szüksége volt rám. Most sem csupán a juttatásaimat féltem, nem egyszerűen a bűntetőadó nagysága riaszt, hanem a nemzeti ügyek kormányának értékrendje, amire legutóbb olyan sokszor hivatkozott éppen az adótörvények változtatásának a vitájában Matolcsy György. Félre ne értsék! Én nem az általa sorolt értékkel vitatkozom. Azokkal egyetértek. Örömmel hallottam a tudás, a gyermekes családok felértékelődését bizonyító érveket. De kérdezem: mit mondjak az életemről az én kis unokámnak? Mondjam el, hogy édesapámtól csak a vagyonát, tőlem pedig csak a jogállamba vetett hitemet vette el a hazám?

Vagy elég, ha arra nevelem, hogy ha felnőtt lesz, a macskákhoz kell hasonlatossá válnia. Ragadozóként kell élnie, hogy megszolgált jussát, az életét biztonságban tudhassa.

Dr. Kecsmár Ilona exköztisztviselő

Lehoczki Károly rajza