Nem Talmon „Totalitáriánus demokrácia” című művétől datálható a liberalizmus és demokrácia fogalmi szétválása. Míg John Locke A polgári kormányzat című művében (1689) még úgy vélte, hogy a többség döntése nagy valószínűséggel harmóniába hozható a minden egyes embert – így a kisebbségben maradókat is – megillető természetes jogok (az élet, a szabadság és a tulajdon) tiszteletével, addig Rousseau Társadalmi szerződése (1762) már megkülönbözteti a „mindenki akaratán” nyugvó képviseleti rendszert az „általános akaratot”, azaz az egységesnek tételezett ideális politikai akaratot képviselő közvetlen demokrácia eszményétől, azaz a liberális/parlamentáris demokráciát és az antiparlamentáris/ részvételi demokráciát. A jakobinusok ez utóbbi nevében szüntették meg a legális ellenzéket a Konventben, mivel „Franciaországban csak két párt létezik: a nép és a nép ellenségei”, s az csak nyilvánvaló, hogy ez utóbbinak nem adható törvényes parlamenti státusz.

A jakobinizmus és a bonapartizmus közös tanulságait – az antiliberális demokrácia következményeit – vonta le 1819-ben Benjamin Constant A régiek és a modernek szabadsága című művében, megkülönböztetve a szabad individualitást tagadó antik típusú kollektív szabadságeszményt a modern individuális szabadság bázisán építkező liberális demokráciától. E gondolatmenet folytatása Tocqueville Demokrácia Amerikában című műve, melyben megtalálhatjuk a „többség zsarnoksága” fordulatot (amit sokan idéznek mostanában), illetve A Régi Rend és Forradalom című opusza, melyben Louis Bonaparte, a leendő III. Napóleon „demokratikus cézárizmusáról” elmélkedik, azaz a szabályos többségi választáson győztes hatalom szabadsággyilkos tetteiről.

A szerző filozófiatörténész