Néha már azt hiszi az ember, hogy a haza egy gazdag nagybácsi, tele zsebekkel és a bűvész intésére osztani fog mindenkinek. A rideg valóság azonban az, hogy a haza mi vagyunk, a mi javainkat osztják, jó lesz figyelni, hogy kinek mennyi jut.

Az elosztás elveiről szélsőséges hiedelmek keringenek. Vannak akik azt gondolják, hogy nem kell elvenni szinte semmit, tehát osztani se nagyon, aztán majd lesz valahogy út, iskola, kórház magánkezdeményezésekből, aki szegény, az meg igyekezzék jobban. Mások szerint sokat kell osztani, ez hozza a szavazatokat is, tehát sokat kell elvenni, és lehetőleg mindent azoknak kell adni, akiknek eddig nem jutott elég. Ha ez utóbbiak közben csak a lábukat lógatják, hát Istenem! Nem lehet mindenki tökéletes.

Pedig a társadalom aktív, működő, eleven rendszer, belső stabilitását és komfortérzetét jelentősen befolyásolja az elosztás módja. Az archaikus társadalmak jó része az elosztásban az egyenlőség elvét igyekezett érvényesíteni, már, ha volt mit elosztani. Az egyik ma is élő perui indiántörzs hat–nyolc család közösségén alapszik. Amit a családtagok találnak, gyűjtenek, azt megtartják a családnak. Amit el lehet, és a közösségek szigorú szabályai szerint el is kell osztani, az a hús, a sikeres vadász zsákmánya. Ez sohasem azé, aki elejtette, elosztják a családok között igazságosan. Nem az oszt, aki a zsákmányt megszerezte, hanem előre megválasztott érdemes személyek, akiknek a keze nem hajlik egyik család felé sem. Az elosztás során semmiféle kölcsönösség nem érvényesül, tehát nem számít, hogy melyik család volt sikeres az utóbbi hónapokban, melyik nem, lehetnek olyan családok is, ahol éppen nincsenek jó vadászok. Nem számít, a húst a családok között egyenlően kell elosztani, figyelembe véve persze a családi létszámot. Paradicsomi állapot!

Miután az emberi közösségek javakat kezdtek előállítani, eszközöket, ékszereket, fegyvereket, házakat, volt mit elosztani! A javak bősége elhozta az elosztás problémáit is. Volt aki szorgalmasan dolgozott, vehemensen igényelte, hogy az elosztásnál a javakból többet kapjon, és persze a családjának és a barátainak is több kéne jusson. Ez viszont nagy egyenlőtlenségeket hozott létre, amelyek veszekedéshez, erőszakhoz vezettek. Megjelentek a csalók is, akik lusták dolgozni, de mindenféle rafinált módon mégis részesedni kívánnak a javakból. Sokféle módon bizonyítható, hogy a csalókat a közösségen belül nem lehet megtűrni, mert hosszú távon eltüntetik az ember együttműködési hajlandóságát, felerősítik a mindig meglévő önzést, és az emberi közösségek megint egymással versengő kíméletlen egyénekre esnek szét. Minden archaikus közösségben kidolgoztak megfelelő módszereket a csalók ellen. Megszégyenítés, büntetés, végső esetben a közösségből történő kizárás a sorsuk.

Kezelni kellett a tehetetlenek ügyét is, akik igyekeztek volna, de nem tudtak, mert gyengék, sérültek, rokkantak. Ezeket a közösség eltartja, mert hosszú távon ezek is hasznos tagjai. Az a kis nyeszlett szemüveges, aki még önállóan egy nyulat se tud fogni, és társai zsákmányából élt éveken át, feltalálta a nyilat, amivel óriási zsákmányra lehetett szert tenni. Minket éppen ez különböztet meg az állatoktól: egy mindenkiért, mindenki egyért, ha az nem csaló gazember. Ezzel az elvvel emelkedtünk az állatok fölé.

Könnyű persze az archaikus társadalmakban. Mindenki ismer mindenkit, együtt élnek, a csalás, a lustaság nem magánügy. Ez az idillikus állapot azonban a legsikeresebb társadalmakban néhány ezer éve már megszűnt. Tömegtársadalmakban élünk. Törvények, jogszabályok szervezik az elosztást, miközben a technológiák segítségével javak elképesztő tömegét hozzuk létre. Már nemcsak az előállításban való közvetlen közreműködés számít, hanem az is, ha valaki szervez, megszervezi, hogy megfelelő nyersanyagok kerüljenek, működjön a szállítás, a kereskedelem, és legújabb időkben közreműködjön a tőke is. Az egyén már képtelen átlátni a termelés komplex mechanizmusait. Hogyan legyen akkor az elosztás? Lusta-e, az aki nem végez fizikai munkát, de jó ötletekkel segíti az áruk mozgását? Csaló-e az, aki az égvilágon nem csinál semmit, csak a papájától örökölt javakban dúskál?

A közvetlen egyéni ismeretség alapján mamár nem lehet a társadalom résztvevőit osztályozni az elosztás szempontjából. Kinek jusson nagyobb cubák, több részvény, kinek kisebb, kevesebb. Egészen más elvek szerint kell a társadalmat szabályozni. A javak birtoklásának olyan gradiensét kell kialakítani, ami maximálisan ösztönöz a munkára. Ez biztosan nem olyan rendszer, amelyben a javakat egyenlően osztják el. De olyan se lehet, amely a javak túlnyomó részét szűk csoportnak biztosítja, mert akkor a társadalom többsége nem lesz érdekelt a munkában és lelassul a termelés. A rendszer kialakításánál több fontos szempont van. A munkára ösztönzést már említettem, de legalább olyan fontos, hogy az egész társadalom életben maradását is meg kell oldani, mert ha kizárjuk a javakból a társadalom alsó részét, és azok élete forog ezért kockán, akkor éhséglázadások, apátia, bűnözés és egyéb szörnyűségek jönnek. Tehát olyan rendszer kell, amelyben a legalul lévők, meg a feljebb lévők is abban a hitben dolgoznak, hogy ha igyekeznek, még feljebb kerülhetnek. Ez a hiedelem aktiválja maximálisan az emberek munkáját. Ez volt, és ma is ez „az amerikai álom”. Ennek élő, jól látható lehetőségnek kell lennie. Ha a társadalom felsőbb része bezárkózik, nemcsak azzal, hogy magának kanyarítja a legnagyobb részt a javakból, hanem elsősorban azzal, hogy elzárkózik a feltörekvőktől, olyan társadalmi osztályokat, alcsoportokat alakít ki, amelyekbe kívülről nagyon nehéz vagy nem lehet bejutni. Ezzel saját maga alatt vágja a fát, a társadalom összteljesítménye rohamosan csökken. Nem megoldás az egyenlő elosztás sem, ezt már tárgyaltuk, nem ösztönöz eléggé. Az élettani kutatások szerint az embernél a jutalom és a jutalom elnyeréséért megtett erőfeszítések négyzetes arányban vannak. Ha azt akarom, hogy valaki kétszer nagyobb erőfeszítést tegyen, akkor legalább négyszer akkora jutalmat kell kilátásba helyeznem, ha háromszor annyit, akkor a jutalmat meg kell tízszerezni. Ebből következik, hogy a társadalmi „bérskála” legalább tízszeres különbségeket kell nyújtson, az erőfeszítést megnégyszerezni valószínűleg már nem lehet, tehát tovább nyújtani a skálát nem érdemes. (Ezért speciel a magas fizetések felső korlátjára vonatkozó törvény szerintem teljesen normális). Más, a bértől független területeken a jutalmazási mező lehet szélesebb, mert megjelenik a kockázat is, mint termelési tényező; ha a kockáztatók szerepe fontos, akkor a lehetséges jutalmakat sokszorozni kell. Persze lényeges, hogy mindenki a saját pénzét kockáztassa.

Leegyszerűsítve az eszmefuttatást, a gazdag ember nem azért bír a fényűző javakkal, mert megérdemli, hanem azért, hogy pozíció ja másolható cél legyen, amely az érdemesek munkáját aktiválja. Ez az elv csak akkor érvényes, ha a társadalom nyitott, ha valóban mindenkinek megvan a lehetősége a feljebbjutásra. A politika legfontosabb funkciója az, hogy ezeket a lehetőségeket felkutassa,megszervezze és nagyon vigyázzon arra, hogy a társadalom nyitott maradjon. Arra is felügyelni kell, hogy a korrupció szinte eltűnjön, mert léte az „álmot” veszélyezteti. Vagyis tessék tisztességes, mindenki számára elérhető oktatást szolgáltatni, mindenki egészségét egyformán jó karban tartani. És a társadalmi rétegek közötti mozgást minden módon segíteni. Mindezt úgy, hogy közben az egész társadalom stabil maradjon. Az ember közösségi lény, mindenkinek kell ennie, mindenkinek kéne laknia.

Rajz az altamirai barlangban