A gróf kilovagol a történelemből
Nem Bolondlovasnak, hanem Ördöglovasnak suttogta, amikor vágtában végigrobogott a szűk utcákon, falhoz szorítva a sétálókat fel a Vár oldalában, a nevét viselő Sándor-palotába, gázolva márványlépcsőkön, vörös szőnyegeken, nyomában a lócitromot kapkodó szolgákkal, hogy aztán paripán pipázva szemlélje a várost az erkélyről. Máskor lepedőbe csavarva dobálta a személyzet azokban a süppedős szobákban, amelyekben ma a III. Köztársaság elnöke intézi dolgait.
SÁNDOR GRÓF MEGTEHETTE, amit megtett. Nem bolond volt, hanem arisztokrata. Megfordult brit földön is. S mivel a kék vér mindenütt kék, mindegy volt, Londonban félik-e trappolását vagy Pest-Budán. Származása jelölte ki státusát az előkelőségek soraiban. Lován kívül nemigen érdekelte más Londonban sem. Hacsak nem a későbbi Lánchíd terve. Széchenyi kérte fel – az alapkövet 1842-ben tették le, Barabás Miklós 1864-ben meg is festette. Mindenki ott van a képen, aki számított, több mint száz felnőtt és gyermek nevét ismerjük is – de grófunk nincs jelen. Mégis e híd okán társulhat az utókor szemében az arisztokraták legjavához, azokhoz, akik Nyugat-Európa nyomdokain szerették volna felvirágoztatni a poros országot. Felemelni azon népek közé, amelyek polgári nemzetállamokként felhevülten éppen lebontani készültek az egységes Európa középkori eszméjét. A magyar arisztokrácia java komolyan vette a reformer szerepét, polgár és arisztokrata között alig volt lépésnyi távolság.
AZ IDŐK VÁLTOZNAK: mit tenne ma Petőfi konkrétan a brit királynővel? Heveny lázában a polgári forradalom akasztaná a királyokat, kiűzné az arisztokráciát a palotákból. Meg is teszi, amíg nem érzi saját hatalma szilárd biztonságát. S bár a köztársaság nem kastélyba való, a polgár – a szabadság, egyenlőség, testvériség nevében – nem lerombolja azokat, hanem beköltözik. Közfelhatalmazást érez erre, közérdeknek hiszi és hiteti el, bár lépteinek visszhangzó kopogása idegesíti, s kényelmetlen az ezüst étkészlet kezelése is. Azért valahol érzi, az ő helye nem itt van. S nem is. Pozícióját tulajdonának mértéke szabja ki. Irigysége egyszerre gyűlölteti vele a nemzetek feletti kék vért s az eszmélő osztály-internacionalizmust. Pedig a polgár az első nemzetközi plutokrata a történelemben. Mégis, karikatúra az aranyozott termekben. Az előbbit tagadja és körömszakadtáig védi, az utóbbit – úgy tesz – fel sem foghatja.
ELAPAD A KÉK VÉR, ezzel veszve a főúri filantrópia. A polgár csak szavakban emberbarát, a szolidaritást az államra bízza, bár kérkedik adományozó kedvével, de amit ad, somolyogva baksisnak tekinti, semmint őszinte együttérzésnek élné meg. Pihenni kávéházba tér, de az ő igazi terepe háborús, a szent szabad piac. A szerzés egyenlőségének szabadsága. A „ha nincs semmid, add el magad” eszményprostitúciója. Termékeny aktusok sorát hozta e prostitúció, kétszáz év igazolja a kapitalizmust, működő más mechanizmust helyette máig nem lelt fel senki.
A MAGYAR ARISZTOKRATA DÖBLINGBEN, a polgár emigrációban, a maradék éppen kiegyezik. A Szent György téri palotát kormányfői rezidenciává a párizsi hölgyek „szép akasztott” grófja, Andrássy Gyula tette. Ő, akit 1848 miatt távollétében Ferenc József bábu formájában bitóra küldött, hogy később külügyminisztere, s Magyarország kormányfője legyen. 1867-től kibéreltette, 1881-ben megvásároltatta az akkor már elholt Sándor gróf otthonát, amely 1945-ig, amíg romhalmazzá nem vált, a végrehajtó hatalom csúcsának székhelye volt, bár lakott ott futtában Horthy Miklós, a király nélküli királyság kormányzója is.
Csúcson a karikatúra gúnyrajza, a főúrikisnemesi-keresztény-magyar középosztály e fura keveréke.
Pókháló burkolja a paloták szellemét.
A két nagy háború halálos harctéri egyenlősége felforgatta a civil világot. A polgárság végképp kitúrta a hatalomból az arisztokráciát, egyetlen ellenfelemaradt az osztályharcos, egyenlőséget követelő tömeg. Egyet tehetett, azt megtette. Húsevő növényként felbomlasztotta és magába szívta az osztálytársadalmat. Félretéve utálkozását tömeggé lögybölte saját és az osztályok nemzetköziségét. Közben legyőzte két ellenségét, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus kísérletét. Ami az előbbit illeti, Hitler elnézte Göringnek – aki a nácizmus tizenkét éve alatt a legnépszerűbb maradt Németországban –, hogy palotákba habzsolja rablott vagyonát. Képeket, bútorokat, szőnyegeket, szobrokat. Ízlést nem lophatott. A Führert magát inkább a méret érdekelte. Gyűlölte a girbegurba utcákat, a Volk és nyomában a Reich éles vonalakra tisztított monumentalitása vonzotta. A Germán Istenek világa, amely a berchtesgadeni Sasfészek, a Berghof magasából tárult elé. Puritánnak gondolhatta magát, mint társa, a tőkeellenességével ugyancsak társadalmi emancipációt hazudó Sztálin. A nagyság dicsőítése a generalisszimusztól sem volt idegen. A tömeggel megtöltött nagy köztereket imádták mindketten. Hitler az elvágólagos sorokba rendezett népet. Sztálin alatt a tömeg hömpölygött, de rejtett vonalait a szervezett kötelesség rajzolta meg. A köztér köztér volt ugyan, de nem közösségi tér, mint amire valamikor az ókorban megszerveződött. Nem a közügyek intézésének tere, nem fórum, hanem a hatalom önnön megerősíttetésének tere. Az állam tere. Kultikus hely, de nem templom, ami az Istennel való személyes kapcsolat kiérlelt boltozata.
A PROLETÁRDIKTATÚRA, majd a helyébe lépő népi demokrácia, aztán a „létező szocializmus” kezdeti barbarizmusában hagyta romokban az arisztokrácia kirablott palotáit, az arisztokraták maradékát csűrökbe száműzte (de lábast ott sem illett az ebédlőasztalra tenni). Később a palota lett magtár, raktár, gépállomás, téesziroda. Iskola, kollégium, gyermekotthon, üdülő, arannyal díszített szociális otthon. Kétes praktikum. Szerényebb villaformában az új elit kiutalt lakhelye. Cizellált kerete ízléstelen tartalomnak, tragikomikus sznobluxusnak.
PALOTÁT BELAKNI nem egyszerű a köztársaságban. Csak kivételes egyéniségeken nem lötyög ez az elegancia. A polgár vágya, hogy kapkodva felöltse az arisztokrata körgallért – úrhatnámság, bárha a közösség megtisztelésének magyarázza, hogy legfelsőbb elitjét arisztokratának maszkírozza. Ám az ízlést csak mértékkel lehet tanulni. Vagy van, vagy nincs.
A MAI PÁRIZS KÉPE a XIX. század végén formálódott, Haussmann bárónak köszönhetjük a körutak és sugárutak hálóját, könynyebben lehessen a tüntető osztályt, a munkást, a nincstelent szemmel tartani, utcakövétől megfosztani. A királyi palota Louvre múzeum, az Élysée-palota, királyi ingatlan, 1873 óta az államelnök székhelye. Nem mindig otthona. De Gaulle kifejezetten nem vette jónéven, hogy a saját folyosóin pizsamás királyokkal futhat össze. A közönség borzong: a házban százötven éve fel-felbukkan egy rendkívül sárga arcú férfiszellem, nyakán akasztókötél húzta vörös vonal. A Sárga Szellem arra figyelmeztet, az országot baj éri. A köztársaság büszke rá: ott lakik a respublika, ahol lemondónyilatkozatát aláírta a császár, Napóleon. Az előkelő Élysée –az öntelt köztársaság palotája. A francia politika szereplői királypótló példányok. A briteknél nincs szükség pótlékra, ha megkopva is, nemzetet összetartó birodalmi eszmény a királyság. A kormányfőt meg alighanem kikacagná a köznép, ha szűkös Downing streeti szobáit palotára kívánná cserélni. Az arisztokrata? Megélhetésül kiadja várának huzatos folyosóit turistalátványnak. Élni kell.
A NAGY ÁLLAMI KÖZTEREK – a nemzetállam dicsőítésének piros betűs napjaitól és néhány populista szónok röpke virágzásától eltekintve – a zsákutcás egalitárius eszmék kihunytával elnéptelenedtek. A tömeghang azért utat tört magának. Mondjuk a stadionokban, ahol átcsomagolva hangot adhat minden valódi szorongásának. S az már csak fintor, hogy ez a hang éppen azt a játékot kíséri, amely egyszerre egyéni és közösségi lévén talán a leghívebb tükörképe a viharosan kiépülő tömegdemokráciának. A többi tér lassabban alakult. Ahogyan a pénz arctalan tömegmasszává oldotta az osztályokat, úgy épültek ki például a fogyasztás egyenlőségét és egyenjogúságát hirdető plázák. Ha nem hiszel Istenben, akkor érzed magad a legközelebb hozzá, amikor Bachot hallgatsz. Ha nem hiszel Istenben, templomban akkor is a végtelen részévé emelkedsz. A pláza nagy tereiben eltévedt hangya vagy.
Alternatíva? A társas magány helyei? Kávéházpótlék presszók – alig. Teázók – pitypangok végtelen mezőn. Még az ötvenes évek szürkeségében is egymásra toluló táncparkettek, kocsmák – színes emlék. Vakok a belváros kirakatai. A nézelődésre nincs kedv, idő. Az utca, amely a közös lét tere lenne, az arctalan háborúskodásra fonnyadt együttműködés helyszíne. A kevés zárt köztér – színház, mozi, koncerterem – ugyanazt a szűk réteget deríti fel estéről estére. A tömegember és tömeggyerek a virtuális térbe menekül. Televízió előtt szorong, cybertérben utazik. Oda üvölt, ahol anonim, virtuális lényként háborúzhat. Kifinomult orra köztéren már csak a hajléktalan büdös látványán fintorog, arra már érzékelten, hogy a hontalan társadalmi bűzén háborogjon.
KÍSÉRT A KÉP. Sándor gróf szelleme pipázva ül lován az erkélyen, tekintget alá a város ködére. Azon töpreng, ha már történt, ami történt, miért van, hogy Párizsban, Londonban él az utca, itt halott. Ha tehetné, végső menedékként talán, aláereszkedve, egyenes tartással belovagolna azért az eldugott romkocsmák ifjú népéhez, mielőtt megszakadt elmével Döblingben lelke elhagyja korpuszát. Az arisztokratizmus kilovagol a történelemből.
