Ebben a filozófiai keretben nem a királyság mint államforma tűrhetetlen, hanem a mindent maga alá gyűrő, mindenkit függőségbe taszító despotizmus, a függő helyzet létrehozására irányuló szándék és a függő helyzet maga. Ahogy a despotikus elnyomás, a függőség elfogadhatatlan volt az amerikai nép számára, úgy a szabad kezdeményezést, az újítást elfojtó gazdasági összefonódás, a verseny szabadságát korlátozó monopolizációs törekvések is elfogadhatatlanok voltak az amerikai vállalkozók számára.

A gazdasági alap meghatározó jellegéhez szokott magyar füleknek szokatlan, de Amerikában nem a szabad verseny volt előbb, nem a gazdasági verseny szabadsága volt előrébbvaló, hanem a polgárok emberi és politikai szabadságjogai: a senki által sem uralható mindennapi élet. A törvényalkotást, sőt a bíráskodást is uralma alá hajtó végrehajtó hatalommal: az egyeduralommal és az egyeduralkodóval szemben a hatalmi ágak elválasztása az ellenszer, a szabadság korlátozásával szemben a szabadságjogok garanciáinak megteremtése.

Az önkényt, a visszamenőleges hatályú törvénykezést a jogállami garanciák képesek korlátozni. Nem véletlen, hogy az ame rikai alkotmány így kezdődik: „We, the people...”, azaz „Mi, a nép...”. Az alkotmányban rögzített elvek és értékek nem a határait – akár folytonosan – változtató országtól, nem a homályos Szent Koronától, nem a felkent uralkodótól, hanem belőlünk: a népből erednek. Mi, az amerikai nép, akik megszerveztük magunkat és itt az új hazában kicsavartuk a despota, az egyeduralkodó király kezéből az elnyomás eszközeit, függetlenné és ezzel szabaddá váltunk az elnyomástól.

A mai szabadelvű gondolkodást a XVIII. század „függetlenségi nyilatkozatához”, az amerikai alkotmányhoz, a XIX. század antitröszt törvényéhez hasonlóan a függőségtől való szabadulás, az előre elrendeltetettség helyett a tehetség, a szorgalom, a teljesítmény alapján való boldogulás védelme jellemzi. Azért, hogy gyerekeinknek még jobb, emberibb, szabadabb élete lehessen, és ne csupán magunkkal törődjünk, ne érjük be mi, megalkudni hajlamos felnőttek a saját jólétünkkel.

Hazánkban ma biztosan kisebbségben vannak azok, akik Sherman szenátoréhoz hasonló szabadelvű, liberális felfogást képviselnek akár a gazdaság, akár a politika terén. Ha gyerekeinknek is jót akaró szabadelvűek lennénk, akkor aligha venné bárki szó nélkül tudomásul, hogy hónapok óta a mindennapjainkat behálózó függőségek és láncolatok kiépítése folyik, sőt az állampárti rendben sem létezett középkori, rendies, hűbéri kötelékek épülnek ki. Ha gyerekeinknek és nem csak magunknak jót akaró szabadelvűek lennénk, aligha szavazta volna meg – lelkesen! – az Országgyűlés többsége a választási rend olyan megcsúfolását, „ócsítását”, ami a pártok közötti szabad versenyt rútul megcsonkítja.

Ha gyerekeinkre is és nem csak saját magunkra gondoló szabadelvűek lennénk, akkor aligha nyugodnánk bele szó nélkül, hogy az alkotmányban közösen vállalt értékeinket és elveinket ne független és alkalmasságukat bizonyított személyiségek védjék az Alkotmánybíróságban, hanem zubbonyukat levetett pártkatonák.

Ha nemcsak a mának élni akaró, hanem gyerekeink sorsáért is elkötelezett szabadelvűek lennénk, akkor dunai teadélutánokon (l. bostoni teadélután) dobnánk a vízbe a törvényhozók papírbáláit annak hírére, hogy elkobzással felérő adót vetnek ki visszamenőleg az indoklás nélkül, tömegével kirúgott köztisztviselők és közalkalmazottak, állami cégeknél foglalkoztatott alkalmazottak törvényben biztosított járandóságaira. Ha a jővőnkért felelős szabadelvűek lennénk, nem hagynánk szó nélkül, hogy egyetlen, többféle szerepet egyidejűleg ellátó szervezet őrizze a törvényességet a médiában és irányítsa az állami médiumokat, akárcsak az abszolút monarchiákban vagy a szovjet pártállamban.

Ha józan előrelátással bíró, felvilágosult szabadelvűek lennénk, biztosan nem örülnénk osztatlanul annak, hogy a kiszámítható és takarékos költségvetési gazdálkodás helyett a kormány a bankok és más kipécézett ágazatok nyakába sózza egy különadó kigazdálkodásának a gondját, hogy azután ennek következményeként mi, a nép, mi, a vállalkozók jussunk drágábban és nehezebben a szükséges hitelekhez, szolgáltatásokhoz. Ha a magunk időskori megélhetéséért valóban felelősséget érző felnőttek volnánk és nem olyan nagyapák, akik unokáik poharából akarják kiinni a kakaót (l. Enzensberger híres verse a Brezsnyev-korszakról), akkor ezrével vonulva tüntetnénk az ellen, hogy a kormány el akarja lopni idős napjainkra félretett magánnyugdíjpénztárban lévő megtakarításainkat.

Ha a szabadságjogokért és a jogállamért aggódó szabadelvűek lennénk, döbbenten hallgatnánk az alkotmányozó bizottságba behívott egykori miniszterelnök javaslatát, aki a felvilágosodás óta szerte a világon elfogadott hatalommegosztás elvét akarja elvetni, amikor a kormányfő hatalmába utalná a Legfelsőbb Bíróság elnökének a kinevezését, a hadsereg főparancsnoki jogkörének a gyakorlását vagy a Legfőbb Ügyészség ellenőrzését.

A kormányváltás óta nem a még megmaradt kiskirályokat, oligarchákat söpörték el, hanem egy néhány száz éve letűnt, központosított rendszert, rendi monarchiát kezdtek berendezni. Hazánkban újjászületett az uralmi láncolat, mely a pártállam éveiben a pártfőtitkártól haladt a portás felé, és amely a XVIII. században élt orosz cár, I. Péter által bevezetett szolgáló nemesség rendszerének bolsevik változata volt.

Azt gondolhatnánk, hogy hazánkban, ahol a gazdasági önállóságnakmár 1968-tól van valamilyen folyamatossága, legalább a vállalkozók, a vállalatvezetők aggasztónak találják az állami és politikai hatalom ilyen koncentrációját. A magyar gazdasági reform évtizedes szólama volt az osztatlan politikai és gazdasági hatalom felszámolása, a centralizált hatalomgyakorlás lebontása, a decentralizáció. Miközben a vállalati önállóság évtizedek óta megtűrt, elfogadott kategória volt, és sokszor ennek álruhájába öltözött az általános politikai és emberi szabadság igénye is, most önállóságról egyáltalán nem esik szó, és a függetlenség jelentése is teljesen eltorzul.

De a vállalkozói, vállalatvezetői körökből nem hallatszanak az állami gyámkodás vagy a nagyvállalati eluralkodás ellen tiltakozó hangok. Ellenkezőleg, a magyar vállalkozók többsége a nagytőkések, a nagyvállalatok és a nagybankok vezetőinek a kegyét keresi, a kegyosztásból óhajtanának versengve részesedni, a „nagyok” szolgálatába akarnának állni, csak adjanak nekik védelmet. A magyar nagytőkések, a magyar nagyvállalkozók ugyanis nem passzív, szemlélődő résztvevői a hatalmi átalakulásnak, hanem lelkes hívei, amit jól mutat az egyik vidéki focicsapat díszpáholyában támadt hirtelen lökdösődés a jobb helyekért. A futballstadionok VIP-páholyában együtt drukkolók – akár a módosított alkotmányba várhatóan bepréselt felsőház leendő tagjai – jelzik, hogy kik alkotják és milyen alapon az új rendet. A nagyvállalatok és nagybankok vezetői, a magyar nagytőkések megnyugodva veszik tudomásul, hogy „egybeforr, ami összetartozik”: a középkorban megszokott módon osztatlan és egységes királyi hatalom.

Honnét is teremne hazánkban egy versenyt kedvelő, a feltörekvők esélyeit felkaroló „Sherman szenátor”, ha a magyar trösztök nemcsak a termelés, a kereskedelem, a szállítás terén tűrnek meg maguk felett királyt, hanem egyenesen azt is óhajtják, hogy a politika trónján is a király, az általuk támogatott és választott király foglaljon helyet. Egyenesen a királyság visszaállítása lenne számukra a kiszámítható és érdekeiket szolgáló gazdaságpolitika alapja. Hihetik, hogy akkor kötelező lesz a „zembereknek” magyar kólát, magyar farmert fogyasztani, magyar bérlakásban lakni, kizárólag és mindétiglen magyar forintban, magyar banktól, magyar hitelt felvenni.

A szerző közgazdász, 2002-2004 között gazdasági és közlekedési miniszter