Trónörökösök

A két hasonló kinevezés között csak pár hét telt el. A helyszín Ázsia kommunista fele: Észak-Korea, illetve Kína. Két olyan ország, ahol ugyan léteznek látszólag mindenható párt- és állami struktúrák, de a tényleges hatalmat egy-egy félig-meddig obskurus szervezet, a Központi Katonai Bizottság (KKB) gyakorolja.

A KNDK-ban szeptember végén, Kínában október közepén „találtak” vadonatúj alelnököt a KKB vezetésébe: emitt a diktátor huszonéves fiát, Kim Dzsong Unt, amott a legfelső párt- és állami vezetés oszloposnak épp nem mondható tagját, Hszi Csin-pinget. A két kinevezés jelzése: a Kim-dinasztia legfiatalabbja hamarosan éppúgy átveheti az ország irányítását, mint a szomszédban Hszi. A nevek nyilvánosságra hozatala itt is, ott is kötelező felvonása volt egy jól ismert bizantinus színjátéknak: a főnökség így „üzente” meg a káderek millióinak, mire számíthatnak, illetve számítsanak.

Elismerem, van csipetnyi blaszfémia abban, hogy Észak-Koreát Kínához hasonlítom. A rendezett átmenetet a „remetebirodalomban” a dinasztikus hatalomátörökítés garantálja, miközben Kína nem ismer kommunista dinasztiákat, már három és fél évtizede nem istenít vezéreket, a „rendezettségről” másként gondoskodik. Pekingben a születéssel szerzett jogot az alkalmasság kritériumai helyettesítik. Kim soha semmilyen politikai vagy katonai gyakorlatot nem szerzett, ehhez képest mosolytalan arccal négycsillagos tábornokká léptették elő apja vazallusai. A nála 30 évvel idősebb kínai Hszi viszont végigjárta a klasszikus karrier lépcsőjét: volt járási, megyei, tartományi pártvezető, hivatásos katona is, a maga két diplomájával fokozatosan épült be abba a bürokratikus-katonai-technokrata elitbe, amely a világ gazdaságilag második legerősebb országát sértetlen elszántsággal és vitathatatlan tehetséggel, tervezőkészséggel, ravaszsággal irányítja. A koreai csődre a kínai csoda rímel. Hszi egy-két éven belül ténylegesen vezetni fogja Kínát, miközben a kis Kim, miként a hajdani kínai gyerekcsászárok, rokonai/nevelői (hogy ne mondjam: eunuchjai) markában szorong majd.

Kimről nem tudunk semmit, egy darabig nem is fogunk. Hsziről se sokat. A fél világsajtó kutatja, reformer-e – mint mondjuk az e kérdésben magát többször pozitív módon exponáló Ven Csia-pao miniszterelnök –, hogy tőle is idegen-e az ország „politikai fellazítása”, miképp vezetőtársai többségétől. Bármennyire közbeszéd tárgya is Kínában a politikai reform szükségessége, az országot csak olyan ember vezetheti századunk második évtizedében, akinek a szemében a centralizált vezetés révén őrzendő politikai stabilitás abszolút elsőbbséget élvez. Teng Hsziaoping örökösei, hagyatékának továbbvivői (Csiang Cö-min, Hu Csin-tao) ilyenek voltak. „Kézben tartották” az ügyeket, eltiportak minden, polgári értelemben vett ellenzékiséget. Hszi leckéje se az, hogy lazítson, hanem hogy a kínai gazdaság szemkápráztató sebességgel pörgő motorját az exportvezéreltség felől a belső fogyasztás sínjeire terelje, a jólétet az eddiginél százszorta nagyobb felületen terítse. Ez óriási kihívás. A vaskéz marad.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.