„Nem az a lényege, hogy az egyes számjegy, vagy a »felzárkóztatásra szorul« kifejezés mond-e többet a szülőnek. A lényeges kérdés az, hogy meg kell-e buktatni a gyereket, ha még nem tud folyékonyan olvasni, vagy segítséget kelle nyújtani neki ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a többiekkel.”

Ez tényleg lényegesebb kérdés, bár igazi vízválasztónak még ezt sem nevezném. Eddig a szülő engedélye nélkül a harmadik év végéig nem lehetett buktatni a tanulót, azaz Magyar Bálint minisztersége (és Szüdi János közigazgatási államtitkársága) idején olyan törvény volt hatályban, amely kivette a kompetens szakember (tanító) kezéből a tanuló értékelésének a jogát, és egy laikus, érzelmileg elfogult családtagra bízta azt. Ez a módszer (mellesleg teljesen poroszos és konzervatív eljárás) a központ akaratának erőltetett érvényesítése volt, amelyet egy emocionálisan befolyásolt apán vagy anyán keresztül lehetett megvalósítani.

A jelenlegi gyakorlat ennél sokkal liberálisabb, mert szakemberre bízza a döntést. Ezért érthetetlen – és a formális logikának is ellentmondó – Szüdi János másik állítása is: „A szabadgondolkodás jogát adják el tál lencséért azok a pedagógusok, akik támogatják a kötelező szöveges értékelés időszakának minimalizálását, a buktatás jogának visszaállítását…”. Vajon miért adja el a pedagógus a szabadgondolkodás jogát, ha helyesli, hogy maga döntsön? Mellesleg: hol az az egy tál lencse?

Szüdi János szerint „a közoktatásnak ellensúlyozni kellene az éhezés, a lakáskörülmények, a munkanélküliség miatt reményt vesztett depressziós családi légkört s a szülők iskolázatlanságát.” Nem hiszem ugyan, hogy mindez a közoktatás feladata lenne, de éppen Szüdi államtitkárságai idején a 2004/2005-ös tanévtől napjainkig a közoktatás állami normatívák – azaz az egy tanuló után az iskolafenntartóknak járó pénzek – reálértékben több mint negyven százalékkal csökkentek. Azaz a közoktatás a legrászorultabbak körében vált helyben elérhetetlenné, mert a legszegényebbek által lakott településeken volt kénytelen az önkormányzat bezárni az iskolákat és az óvodákat, vagy jelentősen csökkenteni az oktatás színvonalát. A szegények lakta településeken tehát nem „szabadabb mozgástérre van szüksége az iskoláknak”, ahogy Szüdi állítja, hanem a fenntartáshoz elégséges normatívára, mert az önkormányzatok az ilyen nyomorúságos normatívacsökkenést pótolni nem tudják. Szüdi farizeus álláspontja viszont valóban rámutat az igazi vízválasztóra: lesz-e olyan kormányunk, amely többet ad a rászorulóknak, emelie a normatívákat, akár annak az árán is, hogy a leggazdagabb településeken kevesebb bevétel maradjon helyben?

Végezetül: Szüdi János szerint a „szöveges – szabad – értékelés persze nehezen illeszthető bele a mindenható állam (rém)álomvilágába.” Nem tudom, milyen lesz a következő néhány év állama, de egy közoktatással foglalkozó cég vezetőjeként azt nagyon pontosan tudom, hogy Magyar Bálint minisztersége és Szüdi János közigazgatási államtitkársága idején (2002 és 2006 között) nekünk eljött a (rém)álomvilág. Az akkori Oktatási Minisztérium törvénysértő határozatok sorával, jogszabálysértő ügyintézés mellett vont meg tőlünk oktatási normatívákat. A független magyar bíróságok mentettek meg bennünket úgy, hogy az ellenünk hozott határozatokat megsemmisítették, kivétel nélkül.

Szilasi György igazgató, SZILTOP Nonprofit Kft.

Szilasi György – elsősorban az Őt ért jogtalanságokat középpontba állító írására – azért indokolt néhány sorban reagálni, mivel a költségvetési támogatási rendszerről leírtak teljességgel megalapozatlanok. A közoktatás finanszírozása az elmúlt években teljes egészében átalakult, melynek lényege a források átrendezése, elsősorban a rászorulók ellátásához. Országos átlagban nem változott meg a finanszírozási arány, a költségvetés mintegy hatvan százalékban fedezi a közoktatás működési nettó kiadásait. Nem vette figyelembe a szerző azt sem, hogy sor került feladatátrendezésre, módosításra, elhagyásra, amely csökkentette a fenntartói kiadásokat. A forrásátcsoportosítások nyomán jelentős többletforrásokhoz jutottak a halmozottan hátrányos helyzetű tanulókkal foglalkozó intézmények. Külön forrás jelent meg az esélyegyenlőségi feladatok megoldásához. Lényegesen megnőtt az ingyenesen étkezők száma, s az ingyentankönyvben részesülők száma. Ami a közoktatási törvény módosításait érintő megjegyzéseket érinti, a szerzőnek igaza van akkor, ha elfogadható lenne az a képtelen állítás, hogy az iskola nem szolgáltat, s ezért a szülőnek és a tanulónak nincs köze ahhoz, hogy mi történik az iskolában.

A költségvetési támogatások határozati formában történő megállapítását – ellentétben a korábbi gyakorlattól – azért vezette be a minisztérium, hogy lehetőség legyen a döntések jogszerűségének bírósági eljárás keretében történő felülvizsgálatára.

Szüdi János