Megnyugtatóbb lett volna, ha a programért felelős tárca valamely vezetője reagál és megválaszolja az írásunk címében megfogalmazott kérdést. Ennek elmaradása akár azt is sejtetheti, hogy valóban nem kell központi jelentőséget tulajdonítani az Új Széchenyi-tervnek.

A hozzászólók egyike sem vonta kétségbe cikkünk legfőbb állítását, ti. azt, hogy a kkv-k támogatása úgy, ahogy az a terv koncepciójában le van írva, nem fogja érdemben segíteni sem a gazdasági növekedés felgyorsulását, sem a kormány által vállalt egymillió munkahely megteremtését.

Cikkünk fő állítását nem vitatva mégis valamennyi hozzászóló úgy véli, hogy méltánytalanul lekicsinyeljük a kkvszektor jelentőségét a foglalkoztatásban, a GDP előállításában, a helyi közösségek működésében, de még az exporthoz való hozzájárulásban is. Pados László a kisvállalkozások védelmében európai statisztikákat is idéz, melyek szerint az Európai Bizottság büszkén jelentheti ki, hogy a 2002 és 2008 között keletkezett munkahelyek többsége a kis- és közepes méretű vállalkozásokban jött létre. Boldogok lennénk, ha az európai folyamatok hazánkra is jellemzőek lettek volna. Nálunk, akár a KSH (A versenyszféra létszám- és keresetalakulása, Statisztikai tükör, 2010. július 27.), akár a valahai GKM (A kis- és középvállalkozások helyzete 2005–2006–2008–2009) kiadványait idézzük, azt kell látnunk, hogy a versenyszektorban a foglalkoztatás nem bővült, csak átrendeződött. A foglalkoztatás picit eltolódott a nagyobb méretű cégektől a kisvállalkozások és az egyre kisebb cégek felé, a közepes cégek általi foglalkoztatás jottányit sem változott. Azaz, nem mi becsüljük le a hazai kis- és középvállalkozások dinamizáló erejét – a fellehető statisztikákban nincs nyoma ennek a dinamizáló erőnek. A kritikák közül egyedül a kkv-knak exportban játszott szerepére vonatkozó felvetést ismerjük el jogosnak. Az EU szakapparátusának adatát sajnos helytelenül vettük át, amikor nem azt írtuk, amit olvastunk (l. SBA Fact Sheet Hungary ’09). Azt olvastuk, hogy a magyar kkv-szektor teljes forgalmának mindössze 3,3 százaléka származott exportból, ami valóban az uniós átlag fele, ehelyett azt írtuk, helytelenül, hogy a magyar exportban játszott súlyuk 3 százalék. Végeredményben azonban még szerencsés is, hogy az exportrészarány ügye terítékre került. Erre vonatkozóan ugyanis gyanúsan sokféle szám forog a hazai szakirodalomban: 16-tól 45 százalékig! Ideje lenne, ha ezen a téren a lobbiérdekektől független KSH magára vállalná a közvetlen adatgyűjtést.

A kkv-k pénzügyi helyzetének megszilárdítása szempontjából jó hír, hogy e cikk egyik szerzőjének a minisztériuma által még 2002 augusztusában elindított Széchenyi-kártya az idén nyáron, nyolcévi várakozás után – de még az Új Széchenyi-terv meghirdetése előtt – újabb szolgáltatással bővült. Az azonban alapjában véve nem hitel- vagy tőkejuttatás, hanem elsősorban méretnagyság kérdése, hogy miként lesznek képesek a magyar kkv-k tartós és igazolt minőségű termékkel vagy szolgáltatással a német, az osztrák, az angol stb. megrendelők rendelkezésére állni. Ettől a képességüktől bővülhet a velük szembeni igény, növekedhet a kereslet, ez „dinamizálhatná” őket. Ez a mi fő problémánk, s e tekintetben a hozzászólók nem győztek meg minket. Beszéljünk világosan: a (0–9 fős) mikrovállalkozások elvétve, de még a (10–49 fős) kisvállalkozások közül is csak kevesen képesek erre. Pedig manapság nem csupán a feldolgozóiparban, a high-tech és az infokommunikáció esetében van erre szükség, de a mezőgazdaságban és a szolgáltatásokban is. Ez nem azért van így, mert a magyar kkv-k vevői „zabolátlanul garázdálkodó” multik – mint azt Pálfi Jenő írta –, hanem azért, mert végső soron a német autógyárak, az indiai szoftvercégek, a koreai tévégyártók, a Magyarországon működő kereskedelmi üzletláncok, közöttük a magyar tulajdonúak (l. CBA) is a fogyasztók maxi mális minőségi kiszolgálását és biztonságát kell, hogy szem előtt tartsák. Mert a kapitalizmusban a vásárló, a fogyasztó a király – és nem a termelő, legyen az nagyvagy kisvállalat.

Nálunk az elmúlt húsz évben – miközben a világban erőteljes koncentrációs folyamat ment végbe – a vállalkozások inkább szétaprózódtak. Sokféle oka van ennek, de az egyik legfontosabb az adókerülés, és az elérhető állami támogatások maximalizálása. Ezekhez minden kkv-tulajdonosnak saját magánútjai vannak. Ha kell öt-, sőt tízféle cégének adócsatornáin engedi átfolyni ugyanazt a jövedelmet. Félő, hogy a Széchenyi-tervben jövőre megjelenő, kkv-kra szabott pályázatok csak erősíteni fogják ezt a folyamatot. Előszele ennek a most bevezetésre került adókedvezmény, amely az első 500 millió Ft nyereség kedvezményes adójára lett kitalálva. Bolond az, aki az akár többmilliárdos nyereséget termelő cégét nem fogja ezek után – papíron! – két- vagy többfelé (amennyi kell) bontani. Összefogás helyett először mindenkinek saját „adóútja”, majd pályázati útja lesz.

Megismételjük még egyszer: mi nem a nagyvállalatokat, hanem a fogyasztók „kegyeiért” folytatott torzítatlan verseny gondolatát támogatjuk. S ha mégis – hangulatjavító céllal – a kkv-knak akar pénzt osztani a kormány, akkor azt legalább szektorsemlegesen tegye! Egyetlen minisztériumi hivatalnoknak sincs a zsebében a bölcsek köve: előre nem lehet megmondani, hogy melyik ágazatban lesznek sikeresek, eredményesek a kis- és középvállalatok.

A Kopint-Tárki empirikus kutatásai igazolják, hogy a nemzetgazdaság valamennyi ágazatában kb. azonos arányban találhatók gyorsan növekvő, sokat exportáló kis- és középvállalatok.

Cikkünkkel arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy a rövid távú választáspolitikai és/vagy társadalompolitikai célok érdekében szétosztogatott sokmilliárdnyi adóforinttal a kormány végső soron Magyarország hosszú távú növekedési kilátásait rontja. Hiszen ahhoz, hogy legyen mit osztogatni, előbb meg kell adóztatni a jól működő vállalatokat meg a háztartásokat, vagy ami még rosszabb, újabb hiteleket kell felvenni. Gyermekeink és unokáink nevében mondjuk: ez megengedhetetlen luxus.

A szerzők közgazdászok

– Na mégis, mit gondolsz, Hófehérke, hogy sikerült hét uniós pályázatot is nyernünk bányarekultivációra?!