A Trianon következtében harmadjára zsugorodott ország nem tarthatott el anynyi köztisztviselőt, mint amennyit korábban fungált, sőt kétségbeesetten próbált itthon valamilyen álláshoz jutni a sok értelmiségi, aki az elcsatolt országrészekből idemenekült.

Kétségtelen, a rendkívül nehéz politikaigazdasági helyzetből a Horthy Miklós nevével fémjelzett ország két évtized vergődése után, külföldi segélyekkel, és kölcsönökkel konszolidálva talpra állt.

Az értelmiség nyomorán enyhítendő hívta életre a kormányzat az Állástalan Diplomások (ÁDOB) szervezetét, amely állami intézmény lévén a költségvetés terhére lakhatást (tömegszállást) és ellátást adott sok szerencsétlenül járt, tisztességes embernek. Az ÁDOB-ban nyilvántartott egészséges tisztviselő emberek csekély pénzbeli juttatást is kaptak, de persze elvárta a hatóság, hogy igyekezzen mindenki valamilyen munkát vállalni. Ezek a nehéz idők 1938-ra lassan megszüntek, az ország gazdasági életét élénkítette a nyilvánvaló fegyverkezés, a háborúra készülődés.

Beleolvastam a lap szeptember 17-i számában egy mai nyomorúság kirívó példájába (Az utcán élők méltósága). A szerző maga is hajléktalan, őt is érték fizikai bántalmazások, becsmérlések, üldözések. Én ezt a hajléktalanságot nem tudom elkülönítve tárgyalni más – hazai – nyomorúságtól. Hiszen itt élnek városaink, falvaink és erdeink szélén cigányok és nem cigányok borzalmas körülmények között, víz és villany nélkül, a legcsekélyebb higiéniai szükségletek hiányával. Őket is megilletné az Alkotmány idevonatkozó előírása. A 17. § szerint a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik. A 18. § kimondja: a Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.

Érdemes elgondolkozni azon, vajon eljuthat-e valaha államunk olyan közállapotba, hogy az Alkotmányban foglalt szociális követelmények valóra válhatnak. Én már nagyon öreg, és mozgásában korlátozott (89 éves) ember vagyok. Egykor próbáltam segíteni, ha természeti csapás érte hazánkat. Ott is igyekeztem helytállni, ahol és amikor idegen országból menekülők kérték segítségünket. Részt vettem a háború idején lengyel menekültek, majd a háború után a kommunista görög menekülők elhelyezésében.

Még egyszer az életben megpróbálom így a sajtó útján előterjeszteni régi elméletemet a hajléktalanság és cigánynyomorúság megoldására. Ismeretes, hogy szerte az országban számos leszerelt és elhagyott gyárés raktárépület gazdátlanul áll, fokozatosan enyészik. Ezeket az épületeket hasznosítani lehetne, hogy fedél kerüljön a hajléktalan fölé. A következőkben kis épületeket kellene tömegével, könnyűszerkezettel gyártani, és a rászorulók között bérbe adni.

És van még egy érvem a hazai nyomor megszüntetésére, ez példája az emberi öszszefogásnak, Izrael állam megszületése.

Tudvalevő, hogy a korábbi századokban a zsidók itt Kelet-Európában elnyomatásban, állandó üldöztetésben éltek mindaddig, amíg a cionista mozgalom valósággal felszabadította őket, és visszavezette a zsidókat az ősi földre. Ma már virágzó mezőgazdaság, ipar és tudomány egy gazdag, erős országot állít elénk. Miért ne lehetne ezt a csodát megismételni? Tudom, rengeteg ellenérvet, főként gazdasági hiányt vetnek szememre, nincs nekünk annyi pénzünk, hogy a nyomorultaknak házakat építhetnénk. Én viszont azt mondom, ha van az afganisztáni háborúra és milliárdos „terrorelhárító szervezetre” pénz, legyen végre annyi, hogy fokozatosan kiirtsuk társadalmunkból a szégyenletes szegénységet.

Domonkos István Budapest