Maga az újraelosztás is az állam szolgáltatásainak egyike, az ismert és az állam „természetéből” fakadó elkerülhetetlen ráfordításokkal (korrupció, bürokrácia, részrehajlás, visszaélés, hatalmi arrogancia), amelyeknek minden uralomra jutott politikai garnitúra minimalizálását, ha ugyan nem végét ígéri és − ritka, érthetetlen kivételektől eltekintve − maximalizálását valósítja meg.

Másodszor: az állam hatalomüzemként működik, amelyben − ha nem is a gazdasági élet parancsadó helyeitől függetlenül −az állam fölötti ellenőrzés megszerzéséért és megtartásáért többé-kevésbé nyilvános, többé-kevésbé szabályozott harc folyik, az ismert hatalmi praktikákkal és cselekkel, a hatalmi piramis állandó újraépítésével, az alá-fölérendeltségi viszonyok újratermelésével, a hatalom emberének jellegzetes beállítódásával és lelkületével.

Harmadszor pedig − és ebben a rövid áttekintésben elsősorban erről kívánok beszélni − az állam a politika múzeuma is: a politikát mint egyféle múzeumi szolgáltatást biztosítja, amennyiben mindazoknak a politikai ideológiáknak, pártoknak, politikai intézményeknek, szimbolikus értékeknek a gyűjtő- és kiállítóhelyévé válik, amelyek már csak reprezentációs értékkel, kiállítási értékkel bírnak. Azért léteznek, hogy az állam megmutathassa országnak és világnak impozáns politikagyűjteményét, azt, hogy mi mindene van neki: van többpártrendszere, van demokráciája, van parlamentje, kormányának van ellenzéke, ellenzékének van joga, van továbbá alkotmánybírósága, szabad sajtója, független bírósága és így tovább és így tovább. Persze közben e hatalmas politikagyűjtemény egyes darabjai − közöttük igazi hungarikumok! − is megmutathatják, reprezentálhatják magukat.

Giorgio Agamben olasz filozófus írja nemrég magyarul is megjelent Profán dicsérete című esszékötetében: „A világ múzeummá válása napjainkra bevégeztetett. A fejlődésben egymást követő spirituális hatalmak, amelyek a maguk idejében meghatározták az emberek életét − a művészet, a vallás, a filozófi a, a természetismeret, sőt még a politika is −, egymás után szép lassan önként visszavonulnak a múzeumba. Maga a múzeum ebben az esetben nem térben meghatározott fizikai objektum, hanem olyan elkülönített szféra, ahová minden visszahúzódik, amit egykor igaznak és meghatározónak véltek, de aztán meghaladottá vált. (…) De ha ennél is tovább akarunk menni az általánosításban, azt mondhatjuk, hogy ma bármi múzeummá válhat, mert ez a terminus egyszerűen azt jelenti, hogy közszemlére bocsátunk valamit, ami többé nem használható, nem lakható, vagy éppen nem tapasztalható meg.”

Pontosan ez történik a politikával, amióta nem használható, nem lakható és nem tapasztalható meg. A politikai pártok éppúgy múzeumi néznivalók, mint ideológiai és történelmi hivatkozásaik: címerpajzsok, történelmi lobogók, térképek, címek és rangok, mint baloldal és jobboldal. Múzeumba kerültek a helyükről elmozdíthatatlan, arcukon üdvözült mosollyal választási ciklusokon keresztül kamerába meredő parlamenti viaszfigurák is. A senkit semmire nem kötelező politikai beszédek, csodálatos fogadalmak, szent esküvések, dörgő hangú manifesztumok pedig már eleve múzeumi használatra készülnek, kiállítási tárgynak születnek, miként a politikus is saját emlékműve talapzatán állva jelenik meg, ilyen-olyan történelmi jelmezekbe öltözötten, a minden hájjal megkent látványrendezők által megalkotott történelmi háttér előtt, hol egy parlamenti ülés, hol egy utcai demonstráció, hol egy sajtótájékoztató szoborfülkéjében. Ha egyszer a múzeummá vált politikában mindennek csak kiállítási értéke van, teljességgel érthető, hogy a politikai szövegek megfelelő helyre történő kiállításáról külön rendeletekkel is gondoskodni kell. Semmi nem mutatja olyan szemléletesen a politika múzeummá válását Magyarországon, mint az a kormányrendelet, amelynek értelmében minden kormányzati épületben ki kell rakni bekeretezve (legalább 50-szer 70 cm-es méretben) az Országgyűlés − pontosabban: a Szent Kétharmad − által június 14-én elfogadott politikai beszédet, amely ezekkel az ünnepélyes szavakkal kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Még szép, hogy legyen! De mi köze ennek az állam és a társadalom valóságos életéhez? Semmi. És éppen ez benne a szép! Már hogyne kellene kirakni egy ilyen szép szöveget a közhivatalok falára, jól látható helyen, ha egyszer semmi köze a politikához, ha eleve csak kiállítási értéke van, amit az önmagától megittasult múzeumi-történelmi pillanat ünnepélyessége csak még inkább múzeumi jellegűvé tesz.

Mindaz, ami a szimbolikus mezőben, az állami és pártpolitikai reprezentáció síkján megjelenik – az állam múzeumi funkciójának felel meg: Szent Korona-tantól az angyalok tartotta címerpajzsig, Nagy-Magyarország-matricáktól a vitézi címig, árpádsávos lobogóktól a szkíta-hun ősvilág-hősvilág újrajátszásáig − mindennek nem politikai, hanem tisztán esztétikai értelme és kiállítási értéke van. Politikailag semmi nem következik belőle, és semmilyen következménye nincsen. Egyáltalán nem kell ma elvhű legitimistának lenni ahhoz, hogy valaki a királyságot (király nélküli királyságot vagy királyos királyságot, mindegy) nyilvánítsa Magyarország egyetlen lehetséges vagy kívánatos államformájának, hiszen a királyság ebben az összefüggésben valóban szép forma csupán, amelynek tisztán reprezentációs vagy kiállítási értéke van: élménykirályság, látványkirályság − az állam politikaimúzeum-szolgáltatásának egyik attrakciója. (Pontosan úgy, mint Nyugat-Európa egyes polgári demokráciáiban, ahol a királyság egyáltalán nem az állam valóságos szervezésformája, hanem hab a polgári-demokratikus tortán: történelmi reprezentáció, múzeumi performance, turisztikai és médialátványosság.)

Az állam működéséhez hozzátartozik a múzeumi funkció, ezt azonban hiba volna összetéveszteni valóságos működésével, amelynek a kiüresedett, kiállítási tárggyá vált politika múzeumba helyezése és szüntelen mutogatása csupán tartozéka. A demokratikus formák megőrzése egyszerre hagyományőrzés és műsorszolgáltatás. A demokráciának egyre inkább csak reprezentatív jellege van. A jelek szerint a polgári demokrácia − országonként eltérő ütemben és erős helyi színekkel − kezd a történeti monarchiák sorsára jutni: múzeumi kiállítási tárggyá, látványossággá, ceremoniális demokráciává válik.

Persze korántsem csak a politika válik múzeummá a késő polgári civilizációban. Agamben szerint a múzeum a „kapitalizmus-vallás temploma”, amelyben „a használat minden lehetséges fajtájának pusztulása” jelenik meg. Minél kevésbé valóságos a helyünk a világban, minél kevésbé valóságos az életünk, a találkozásunk a másik emberrel, a közösséggel, önmagunkkal, annál inkább turistákká válunk az élet összes hagyományos színterén: politikában, családban, templomban, még a természetben is. „A turizmus éppen azért, mert a kultuszt jeleníti meg, és a kapitalista vallás legszentebb oltára, napjainkban a világ első számú ipari ágazata, amely évente több mint 650 millió embert mozgat meg.”

Így alakul át minden valóságosságát elvesztett hely, kultúra, intézmény turisztikai célponttá, végső soron: múzeummá. A „sétálóutca” valójában utcamúzeum, a halott utca bebalzsamozása, amelyet meg lehet tekinteni, és ahol kellemesen el lehet tölteni az időt, csak élni nem lehet benne. Hasonlóképpen múzeumok természetesen a plázák, a bankpaloták, a díszparkok, a szoborparkok is, ahogy − a javában folyó munkálatokat látva − nemsokára a budai Vár oldalában, a Fehérvári rondella alatt szőlővel beültetett lejtő is múzeum lesz. Régen csakugyan mindenfelé szőlő volt itt, ámde nem látványszőlő: azért volt, hogy valóságos polgárok valóságos bort készítsenek belőle. Ezzel szemben ma − mint a főváros „városarculati tanácsnokától” hallhatjuk −„történelmi szőlőskert” létesül itt, mely „a magyar borászat és borkultúra kirakata” kíván lenni. A tanácsnok szerint „Budapestre úgy kell tekinteni, mint egy fejlesztendő márkára, amelyhez vonzerőteremtő attrakciók tartoznak, mint például a vári szőlőskert. A kert ezzel a város történelmi hitelességét is erősítené”. A budai Vár egymaga − úgy látszik − nem képes már megbirkózni ezzel a hitelességi deficittel. Gondoljuk meg: „évente 2,2 millió turista keresi fel a budai Várat a Fehérvári kapun át, az annak szomszédságában kialakított szőlőskert olcsó és egyszerű marketingeszközként képviseli azt a fontos üzenetet, hogy bortermelő ország vagyunk”. Könnyű belátni, milyen hatalmas reklámerő lakozik abban a pár szőlőtőben, melyet épp most ültetnek a kiirtott bokrok helyére, megszüntetve a Vár alatti sétálóhelyet (télen szánkózóhelyet), ahol emberek jöttekmentek, feküdtek hanyatt a fűben, olvastak, napoztak, vagy kutyát sétáltattak, turisták azonban − néznivaló híján − alig álltak meg. Szinte látni véli az ember, ahogyan most majd ez a 2,2 millió turista, mint megannyi Dobcsinszkij és Bobcsinszkij, szertefutnak a földgolyón, hogy a reklám önkéntes angyalaiként világgá röpítsék a jó hírt: „Itt és itt van egy Magyarország nevű bortermelő ország, úgy ám!”

De hát nincs ebben semmi rendkívüli: múzeummá válik végül minden. Nemhogy a város, amelyben éltünk, de még saját életünk is. Azt is úgy forgatjuk, nézegetjük, kínáljuk eladásra most már, mint kiállítási tárgyat, amelytől végtelen távolság választ el minket. Egész a halálig.

Szépművészeti Múzeum, Budapest. Az elhanyagolt állapotú Római Csarnok jelenleg műtárgyraktár