A baj csak az, hogy az összegzések már jó ideje egy kaptafára készülnek: meg kell újulni, de úgy, hogy visszataláljanak a gyökerekhez. Kiejtenek bizonyos kódszavakat, például a modernizáció szükségességét, szövegüket mégis átitatja valamiféle nosztalgia a kádári kisembervilág megragadására, amit – sóhajtják – a Fidesz elorozott előlük.

Ha a megfogalmazott célokról lehántjuk a fölösleges rétegeket, ott bújik a leegyszerűsített tétel: mivel a világ nagyobbik része néven nevezi a neoliberális gazdaságpolitika csődjét, az egykori koalíciós társ is szétporladt, fel kell számolni a kapcsolódási pontokat a liberális megközelítésekkel, szoftabb formában visszatérhet némi kapitalizmusellenesség. Utóbbi ugyan érintkezik a kormánypártok retorikájával is, de ellenzékben a licit az a fegyver, amellyel visszaszerezhető az elveszett hit és hitel. Létezik másik nézet is, amely a fordulatot nem a gyökerekhez való visszatalálásként képzeli el. E szerint a hagyományos baloldali értékek korhoz igazítása, az új világ szükségszerűségeinek felismerése olyan józan választ követel, amelyből nem száműzhetők a liberális alapértékek. S bár a régi időket idéző kapitalizmusellenesség ma hoz a konyhára, a holnap csak annak átgondolt korrekciójával és nem az alapok elutasításával élhető túl. Praktikus szempontból is luxus magukra hagyni azokat, akik a két párt együttesére szavaztak, s csalódásuk a teljesítményt illette, nem a jól-rosszul képviselt szellemet. Az pedig, hogy a liberalizmus rést üt a helyes nemzetpolitikán, rögzült előítélet, amelynek helyreigazításában az egyik tábor nem volt érdekelt, míg a másik keveset tett érte.

A szocialisták különböző erőcsoportjai tüntetően egyetértenek egy új MSZP felépítésében, ám sem a közelmúlt elemzése, sem a tennivalók konkretizálása nem éri el azt a szintet, amely bármit érdemben tisztázna. Ehelyett személyi konstellációk, s az ezekhez igazodó „asztal alatti munka” fogyasztják az energiát a közös, nyugodt szervezeti-eszmei feltöltődés helyett.

Dicsőíteni Bajnaiék munkáját, majd az illúziók gyártásában a Fidesszel versenyre kelni – ez a szlalom a hullámok alá vezet, még akkor is, ha nemsokára beidézhetőek lesznek Orbán Viktor ígéretei is. Hosszabb távon kifizetődőbb vállalni a tényeket: Bajnai Gordon azt folytatta, amihez Gyurcsány Ferencnek már nem volt ereje. Bajnai ugyanúgy szignót kért tervéhez, mint annak idején Bokros Lajos. És a frakció többsége, ha kényszeredetten is, de meg is adta. A megmaradtak ma ebből a súlyos vereséget érzik. Most sokuknak úgy tűnik, létezik könnyebb, vonzóbb opció. Ha pedig létezik, arra kell ráígérni. Holott ki kéne várni, tényleg van-e.

Addig érdemes volna számot vetni inkább azzal, hogy miért lehetett sétamenet Hagyó Miklós ámokfutása, miért nem verte ki a biztosítékot a Vas megyétől Zuglóig tartó átigazolási játszma, hogy az önként távozó Szili Katalin az önkormányzati választáson mozgalmának emberét indította el saját pártja jelöltjével szemben. Egy meghasonlott, alamuszi párt bármit hirdethet, a bizonytalanságot, a gyengeséget sugározza. A „békés egymás mellett félés” szindróma, az „asztal alatti politika” egy rosszul értelmezett, ezért folyton újrafogalmazott kiegyezés jegyében rossz taktika ma, s még inkább vesztes stratégia holnap. Akármeg is fordítható a szlogen: „Van idő!” Nincs miért böngészni a havi közvélemény-kutatásokat, óránként valami népszerűt mondani. Mert sokáig lesz így. Ez az idő is előny, lehetőség. Ha valamire, erre van most szüksége az MSZP-nek.