A történet forrása az Édes Anna című regény, amelyben még anekdotaként, a korra jellemző rém- és álhírek paródiájaként jelenik meg a sztori. Ugyanolyan korfestő elemként, mint az a jelenet, amelyben a regény egyik legellenszenvesebb hőse név szerint és „nagy kommunistaként”, „nagy vörösként” emlegeti magát a szerzőt, Kosztolányi Dezsőt.

Kun Béla a tanácskormánnyal együtt vonattal menekült Bécsbe a bukás napján. Történelmi távlatból nézve persze tökéletesen mindegy, hogy repülőn vagy vasúton távozott a Kommün akkor harminchárom éves vezetője. Mégis jellemzőnek érzem korunkra, hogy ami a Horthy-korszakban még az antikommunizmus paródiájának számító anekdota volt, az mára „objektív” történelmi adattá minősült át. Végtelen számban sorolhatnék ennél sokkal durvább hamisításokat is a huszadik század történelmével kapcsolatban, de ez a példa éppen a maga ártatlanságában mutatja, hogy miként mosódik össze a kommunista múlttal kapcsolatban hír és rémhír, tény és paródiába illő túlzás.

Bárdos-Féltoronyi Miklós, a louvaini katolikus egyetem emeritus professzora egyik kiváló könyvében – Marcuse nyomán – arról ír, hogy a politikai eszmélődés egyik fontos pólusa az ellenállás, demokratikus körülmények között az erőszakmentes ellenzékiség. Ennek két feltétele a társadalmi cselekvés és a „közösségi emlékezet”. Ez a közös emlékezet az, ami érzelmi töltést ad a politikai cselekvéshez, mert – Bárdos-Féltoronyi szép kifejezésével – „elevenen tartja az igazságtalanul elpusztított örömök emlékét és szüntelen felhívást hordoz a boldog életre”. Az elmúlt húsz év jobboldali szellemi offenzívája végső soron nem szólt másról, mint ennek a közös emlékezetnek a felépítéséről. Tények meghamisítása és legendák újraköltése, elkövetett bűnök jelentéktelenné morzsolása és valódi erények felnagyítása mind-mind hozzájárult ennek az offenzívának a sikeréhez.

Eközben a magyar progresszió – a széles értelemben vett baloldali, polgári radikális, liberális tábor – nemcsak a jobboldali mítoszok újraéledését nézte tétlenül, hanem a maga közösségi emlékezetet is hagyta elpusztítani. Ez a szellemi defenzíva meggyőződésem szerint legalább annyira közrejátszott a jobboldal maszszív győzelmében, a liberálisok totális és a szocialisták súlyos vereségében, mint a kormányzati hibák és a korrupciós ügyek. S míg ez utóbbiak hamar elfelejtődnek az újabb botrányok miatt, addig a „közösségi emlékezet”, a szellemi-érzelmi háttér felmorzsolódása akár évtizedekre is megroppanthatja a magyar progressziót. Közös múlt, azaz a múlt közös tudata nélkül nincs közös jövő sem.

Szociálliberális oldalon sokan vannak, akik az 1848-as és 1956-os forradalmat leszámítva az elmúlt húsz évet, a magyar demokrácia legutóbbi két évtizedét tekintik a magyar progresszió egyetlen vállalható örökségének. Kétségtelen, hogy ekkor lettünk tagjai a nyugati nemzetek politikai, katonai és gazdasági szövetségének. Kiépültek (remélhetőleg maradandóan) a demokratikus intézmények, a vélemények és életformák sokszínűsége milliók számára természetes lett. De az elmúlt húsz év társadalmi megítélése nem véletlenül felemás. A

kapitalista fordulat milliók életét tette bizonytalanná, a neoliberális gazdaságpolitika néhány dogmája mára világszerte lejáratódott, s a politikai osztály teljesítménye is enyhén szólva vitatható. Akármennyire fáj is sokunknak, a keleti reformok egykori mintaországának lendülete és nemzetközi elismertsége megtört az elmúlt két évtizedben. A magyar baloldal súlyos hibát követne el, ha a negatív társadalmi megítélés ellenére ragaszkodna a rendszerváltozás és az elmúlt húsz év kritikátlan elismeréséhez. Ebben a tekintetben akkor lehet közös emlékezetünk a csalódott milliókkal, ha nemcsak a jót, hanem a tévedéseket – a túlhajtott privatizációt, az állam és a közösség szerepének gyengítését, a rendetlenség és a szabadság összemosását – is elismerjük.

De ugyanezt a disztingválást a Kádár-rendszerrel kapcsolatban is érdemes elvégezni. E korszakot aszerint méltányos megítélni, hogy a szovjet megszállás geopolitikai kényszeren belül, más megszállt országokhoz képest milyen eredményeket tudott felmutatni. Minden idevonatkozó kutatás szerint így érzi ezt a magyar társadalom többsége is. Tragikomikus lenne, ha az „elmúlt húsz év” kisiklásait kritizáló jobboldal többet profi tálna a Kádár-rendszer iránti nosztalgiából, mint az annak emlékét kínos erőlködéssel megtagadó szocialisták. Ügyetlennek érzem azt a balliberális erőlködést is, amely megpróbálja összemosni Orbán Viktort és Kádár Jánost. Orbán nem követte el azokat a bűnöket, amelyeket uralma elején Kádár, s egyelőre nem is hajtotta végre azt a konszolidációt, amely 1956 novemberének abszolút mélypontjáról a hatvanas évek fellendülésébe vezette a nemzetet. Az összehasonlítás így mindkettejük szempontjából igazságtalan. Húsz év távlatából a baloldali értelmiségnek végre el kellene szánnia magát az 1945 után eltelt négy évized tisztességes értékelésére. Ez aligha lehet negatívabb, mint a korszakot megélt baloldali millióknak – és azok leszármazottainak – kollektív emlékezete szerint.

Arra is el kell szánnunk magunkat, hogy újrafogalmazzuk viszonyunkat a „roncsolt huszadik század” és benne a hazai szocialista mozgalom 1945 előtti korszakához. 1945 novemberében, a magyar történelem első, valóban szabad, titkos és általános választásán a szavazatok 41,2 százalékát három baloldali párt – a szociáldemokraták, a kommunisták és a velük szövetséges parasztpártiak – szerezték meg. A kisgazdák többségét elismerve és tiszteletben tartva is bizonyos, hogy ez a több mint kétmillió ember történelmi tapasztalatai és „közösségi emlékezete” alapján szavazott így e sorsfordító napon. A sztálinizmusnak és itthoni változatának gaztetteit ugyanúgy nem lehet sem vissza, sem előre vetíteni a történelemben a baloldali emberekre, ahogy az inkvizíció és a vallásháborúk bűneivel sem szabad a kezdeti vagy a mai idők keresztényeit terhelni.

Az Édes Anna történetére visszatérve, a Tanácsköztársaság sem csak a Lenin-fiúk gyilkosságairól, hanem Babits Mihály, Bartók Béla, Juhász Gyula, Kodály Zoltán, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, a fiatal Illyés Gyula és annyi más kiváló ember kezdeti lelkesedéséről, későbbi csalódásáról és ennek ellenére a progresszió hitében való megmaradásáról is szól. Tormay Cecile és Wass Albert is része a magyar kultúrának, sokan nyilván az ő politikai választásukkal értenek egyet, de a magyar szellem legjobbjai a másik oldalon álltak.

Szocialistáknak és liberálisoknak egyaránt be kell látniuk, hogy nincs más huszadik századunk, mint ami megtörtént velünk és elődeinkkel. S mindent összevetve a magyar baloldal és a szélesebb értelemben vett progresszió történelmi hagyománya még mindig inkább vállalható, mint a jobboldalé. (Legalábbis szerintünk, s ebből önfeladás lenne engedni.) És ami messze fontosabb a politikánál, a magyar kultúra, a magyar művészet meghatározó, ahogy ma mondják, „mainstream” iránya baloldali és szabadelvű volt. Ez a magyar progresszió legértékesebb „közösségi emlékezete”, ennek megőrzése és átörökítése öröm és kötelesség.

A szerző közíró