Számomra elképzelhetetlen, hogy lehet büntetlenül olyan szerződéseket kötni, melyek kárt okoznak akár a megrendelőnek, akár a vevőnek (kivitelezőnek). Ennek megakadályozására garanciát nyújtott (és nyújt ma is) a polgári törvénykönyv (Ptk.).

Jelenleg olyan állami szerződések kerülnek napvilágra, melyeknek szakszerűségében erősen kételkedem. Annak idején, az ezt megelőző „átkosban” létezett a „szerződés lényeges elemei”-ként egy hármas egység, melyek valamelyikének hiánya, vagy nem kielégítő volta, a teljes szerződés semmisségét vonta maga után. Ez a pontos műszaki tartalmat, az árat, és a befejezési határidőt tartalmazta.

Manapság még a nemzetközi szerződésekben is csak a slendrián módon kiírt műszaki tartalmat sejthetjük, vagy (ami még rosszabb) a direkt ködösen megfogalmazott leírásról van sejtelmünk.

Ahhoz már szép lassan hozzászokik a közvélemény, hogy az ár befejezéskor nemhogy túllépi a szerződött összeget, de sokszor annak többszörösére rúg. És az állam (vagy megrendelő) szó nélkül fizet!

Nem lehet csodálkozni ezek után, ha a magánmegrendelő a kialkudott árnál jóval magasabb összegű számla láttán a befejezésnél azt a magyarázatot kapja a „tisztes” vállalkozótól, hogy „ha megmondom a valós árat, akkor nem nálam rendeli meg a munkát.” (!?)

A határidők betartásáról már beszélni sem érdemes. Azt már majd minden vállalkozó szemrebbenés nélkül, kénye-kedve szerint lépi át, jó esetben átlátszó kifogással érvelve.

Konkrétabban (a sok közül csak két rövid példa):

Érthetetlen számomra, hogy nem sokkal a rendszerváltás után a sztrádadíj beszedésére kötött szerződésben a magyar állam 8 százalékos eszközarányos nyereséget biztosított (!) a külföldi vállalkozónak. A biztosított nyereség még a szocialista gazdaságban is ismeretlen fogalom volt, kapitalista társadalomban pedig alapvetően ismeretlennek kellene lennie.

A négyes metró rémálomba illő történetéről (a kivitelezés tartama alatt) nem kívánok szót ejteni, pedig már most lehetne beszélni egyes anomáliákról. De szólni kell az Alstom céggel kötött szerződésről (a metrókocsik szállítási szerződése).

Érthetetlen, hogyan kerülhetett egy szerződésmódosításnál a szállító cég fékrendszerének elismerése az eredeti szerződésben szereplő Magyar Szabvány előírásai helyébe. A szállító cég előírása ugyanis nem felel meg a Magyar Szabványban előírtaknak! (Szabványt módosítunk, hogy ne kelljen milliárdokat fizetni?) Milyen alapon fizetett a megrendelő előre olyan áruért, melynek műszaki tartalma a szerződésben nem volt tisztázva? Érdekes lenne megtudni, hogy az elmúlt húsz év alatt kötött szerződések miatt hány felelősségre vonás történt.

Mert ez a szakértelmet nélkülöző tevékenység több milliárd (százmilliárd?) forintjába került az adófizető polgároknak.

Salga István Budapest