Az adósság
Miért hír ez?
Azért, mert az előző nyolc év kormányainak az egészségügyért felelős illetékesei úgy álltak nagy lendülettel munkába, úgy kezdték el átalakítani, megreformálni, leginkább leépíteni az egészségügyi rendszert, hogy arra az egyszerű kérdésre sem tudtak konkrét és korrekt választ adni, hogy mennyi is a kórházak adóssága. Egyesületünk a közelmúltban 18 pontos akcióterv-javaslatot juttatott el az illetékesekhez, és ebben az egyik fontos pontként határoztuk meg az adósság összegének pontosítását s a tartozás kezelését. Azt látjuk, hogy javaslatainkat komolyan véve kezdte meg a munkáját az egészségügyi államtitkárság. Hetekkel ezelőtt levélben is felkérték az egyesületünket, hogy adjunk javaslatot arra: miképp lehet ezt az adósságot a „felszínre” hozni. Javaslatainkat megtettük, és a most a kiküldött levélben látjuk visszaköszönni azokat. Úgy érezzük tehát, hogy a tárca komolyan, partnerként kezeli az érdek-képviseleti szerveket, ad a véleményükre és ez így helyes.
Az előző kormány idején hiába fordultunk segítségért, hiába ajánlottunk segítséget, kéréseink, ajánlataink süket fülekre találtak. Akkor – emiatt is – helye volt a „kurucos” szembenállásnak, mely hellyel-közzel eredményt is hozott, most viszont az együttműködés ideje jött el.
Véleményünk szerint a kb. 100 milliárd forintos intézményi adósságállományból kb. 40 milliárd a tényleges működési hiány. Enynyivel van kevesebb az ez évi költségvetésben, mint a 2008-asban. Ez pontosan egy havi összeg, amit a magyar költségvetés nem ad meg az intézményeknek. Ez minden intézmény működéséből hiányzik, ez az, amit mindenképp vissza kell pótolni minden intézménynek. A többi – az már más. Az nem minden intézményt érint, és eltérő okokból keletkezett. Ez a rész a hazai kórházak kb. 60 százalékát érintheti, elsősorban a nagyobbakat. Mi lehet az oka? Mondjuk ki, lehet vezetési, gazdálkodási hiba is, lehet olyan rossz szakmai struktúrája egy intézménynek, ami miatt a kötelezettségei felülmúlják a bevételeit. Lehet, hogy olyan fejlesztésekbe, beruházásokba, szakmai programokba kezdett egy adott kórház, amelyek a tervezés időszakában rentábilisnak tűntek vagy eleve roszszul tervezték őket, de most már mindenesetre veszteséget okoznak. Ok lehet az előző időszak protekcionista szemlélete is, minek eredményeként egyenlőtlenségek alakultak ki az intézmények között.
Az adósságnak ezt a 60 milliárdos részét nem lehet „csak úgy” konszolidálni, odaadni az intézményeknek, mert semmi nem garantálja, hogy nem termelődik újra. Ráadásul igazságtalan is lenne ez azon intézményekkel szemben, amelyeknek nincs ilyen adósságuk, amelyek a fejlesztések visszafogásával, belső megszorításokkal, de gazdaságilag stabil módon vészelték át az elmúlt 4 év egészségügyi ámokfutását. A konszolidáció mellé le kell tenni intézményenként, térségenként egy olyan átalakítási, racionalizálási programot, ami biztosíték arra, hogy nem keletkezik újra ez az adósság.
Szövetségünk 18 pontos javaslata azért is volt új, mert nemcsak arról beszél, hogy pénz kell, hanem ötleteket is ad arra nézve, hogy honnan lehet többletpénzt szerezni.
Minapi hír: német parlamenti képviselők felvetették, hogy meg kell adóztatni, külön adóval kell sújtani a kövér embereket. Bármennyire is megmosolyogtatónak tűnik ez a gondolat, valahol igaza van. Ha valaki tudatos egészségromboló magatartást tanúsít, az igenis fizesse meg majdani ellátásának többletköltségét. Az általunk javasolt és a közvélemény által „hamburgeradónak” titulált egészségügyi hozzájárulás hasonló filozófián alapul. Azt javasoljuk, hogy az alkohol, a dohány jövedéki adóját emeljék meg 10%-kal, és minden olyan étel árát – pl. szénsavas üdítőital, chips, hamburger –, amelyek a megengedettnél magasabb értékben tartalmaznak szénhidrátot, zsírt vagy cukrot, kiszerelési egységenként 10 forinttal emeljék meg. Továbbá javasoltunk egy „extrémadót” is: azok, akik extrém sportokat űznek vagy ittasan, gyorshajtás következtében sérülnek, azoknak a gyógykezelését csak az életveszély elhárításáig, állapotuk stabilizálásáig fizesse a társadalombiztosító. A rekonstrukciót, rehabilitációt saját zsebből vagy külön erre a célra kötött biztosításból kell megtéríteni. Az adó szó itt nem megfelelő, inkább egészségügyi hozzájárulásnak nevezném a felsoroltakat.
Ez nem ugyanaz, mint az elhíresült vizitdíj, bár sokan annak szeretnék láttatni. A vizitdíj azt a célt szolgálta volna (az anyagi bevételen túl), hogy ne forduljanak fölöslegesen orvoshoz. Ezek az egészségügyi hozzájárulások, melyek számításaink szerint éves szinten 100 milliárd forintos bevételt hoznának, szolgálhatnák azt a célt is, hogy a káros termék fogyasztója elgondolkodjon: meg kell-e nekem vásárolni, meg tudom-e én fizetni ezeket a termékeket? Ennek tehát leszoktató, nevelő hatása is lenne, kevesebb káros termék fogyasztása kevesebb beteget jelent, ez pedig kevesebb egészségügyi kiadást. A számított 100 milliárdos bevétel pedig kísértetiesen hasonlít a kórházak kalkulált adósságának összegéhez.
A másik javaslatunk arról szól, hogy a kórházakban használt gyógyszerek kiszerelési egysége legyen „lédig”. Az általam vezetett miskolci megyei kórházban naponta 2000 tabletta Algopyrin fogy. Ezt a gyógyszert a kórház ugyanolyan 10-20 szemes csomagolásban vásárolja meg, mint az egyén a patikában. Egy amerikai kutatás megállapította, hogy a gyógyszerek árának majd 50 százalékát a csomagolás teszi ki. Egy kórház költségvetésének 10-12 százaléka a gyógyszerköltség. Ha nem 50 százalékot számolunk a csomagolásra, hanem csak 25-öt, akkor is a „lédig”-gel, a nagytételű csomagolással, 7-8 százalékra tudjuk leszorítani az intézmények gyógyszerkiadását, s az így felszabadult összeget a kórház működésére lehet fordítani.
A nagytételű csomagolást törzskönyveztetni kell, ami nem érdeke a gyártónak, de ha csak egy gyártó áttérne erre, akkor a sokkal versenyképesebb árai miatt piacvezető lehetne, és a többi gyártó is követné példáját. Belső tartalékot lehet felszabadítani azzal is, ha az egyébként minden 20 főnél több dolgozót foglalkoztató munkáltató ún. rehabilitációs járulékát az egészségügyi intézményekben nem kellene megfizetni. Ez az állományban lévő munkavállalók 5 százalékára terjed ki. A miskolci megyei kórházban 110 rehabilitált, megváltozott munkaképességű dolgozót kellene alkalmazni, ami egyszerűen lehetetlen egy kórházban. Ha nem kellene megfizetni a rehabilitációs járulékot, akkor ezt béremelésre fordíthatnánk, ami Miskolcon – dolgozónként – évente 40 ezer forintot jelenthetne. Nem sok, de valami...
A fenti példákkal azt akartam bebizonyítani, hogy vannak itt lehetőségek az anyagi nehézségek enyhítésére. Vannak javaslatok, melyek egy része beépült az egészségpolitikába, megvalósítása folyamatban van. Ha a többi is valamilyen szinten realizálódik, már könnyebbé válna az életünk. Hiszek abban, hogy a jelenlegi kormányzat nyitott ezekre az elképzelésekre, és a partnerség meghozza a gyümölcsét.
A szerző a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház főigazgatója, a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöke
