Én meg azon gondolkodok, miket olvashat. Én ugyanis nem hisztériát és dühöt látok, hanem a kormányzati politika helyenként konzekvens, intellektuális, helytálló, máskor meg túlzó állításokat is tartalmazó, emocionális elemekben sem szűkölködő kritikáját. Úgy véli a bírálók, az ellenzék Orbánban „a gonosz helytartóját” látja, és nem azt, ami: „a köztársaság négy évre megválasztott miniszterelnökét”.

Szerintem pedig pontosan azért került Orbán a bírálatok középpontjába, mert kritikusai annak tartják, ami: a köztársaság miniszterelnökének. Ha nem annak tartanák, senkit nem érdekelne sajátos felfogása a demokráciáról, a kétharmados többségről, senki sem akadna fenn zavaros fejtegetésein a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, vagy a „nyugati típusú kapitalizmus” bukásáról. Épp ez a kritika bizonyítja, hogy Orbán és a kormány legitimitását senki sem kérdőjelezi meg − amit megkérdőjeleznek, az az azóta folytatott politika. Hasonlóképpen, senki sem gondolja, hogy Orbán zsarnok lenne – sokkal inkább egy megszállott ember ő, aki elvesztette az intellektuális éleslátás képességét, és bezárkózott saját világába, ahonnan képtelen már kilépni.

A magyar demokrácia jelenlegi állapota felett érzett aggódás, annak különböző formákban történő megnyilvánulása, egyáltalán nem „apokaliptikus aggodalom”, hanem annak felismerése, hogy a politikai hatalom mai birtokosai sutba vágják a liberális demokrácia európai hagyományait. A kormány és a kormánypárt az elmúlt több mint száz napban kiépítette ebben az országban az „illiberális demokrácia” (Halmai Gábor) alapjait, uralkodóvá tette az ellenmodernitás ideológiáját. Ezzel és ebben egyedülállóak vagyunk az európai országok között. Nincs még egy olyan demokratikus európai ország, ahol a választásokon győztes párt – legyen győzelme akármilyen arányú – kísérletet tett volna arra, hogy a társadalom egészére ráerőltesse saját politikai ideológiáját, hogy a társadalom mindennapi életét megpróbálja annak megfelelően átalakítani.

Igaz, a szerencsésebb európai országokban a választások győztesei nem is szokták azt gondolni, hogy velük új időszámítás kezdődött, hogy nekik egy „új világot” kell felépíteniük. Nemcsak azért, mert senki nem venné őket komolyan, hanem azért is, mert tudják, nincsenek „új világok”, nem lehet mindig mindent elölről kezdeni, s a politikai konfliktusok, a társadalmi problémák csak kompromisszumokkal, a különböző irányultságú politikai erők közötti együttműködéssel oldhatók meg.

Gondoljuk meg, van-e még egy demokratikus ország Európában, ahol a kormányra került párt a saját ideológiáját olyan kiáltványokba önti, mint a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata, sőt, elrendeli ezeknek a közintézményekben való kifüggesztését? Ismerünk-e még egy európai országot, ahol a kormányra került párt, az egyes tisztségekhez szükséges kritériumokat is figyelmen kívül hagyva, minden lényeges hivatalba, beleértve az Alkotmánybíróságot, saját pártkatonáit, lekötelezettjeit ültet, s ahol a vezető politikusok hol államcsődöt, hol gazdasági szabadságharcot vizionálnak?

Hol van még egy ország, ahol a kormánypárt az új törvényeket rendre egyéni képviselői indítványok formájában terjeszti elő, hogy ily módon kerülje ki az egyeztetési eljárásokat és kényszereket? S akkor még nem szóltam az értelmetlenül szigorú büntetőpolitikáról; arról a kirajzolódó oktatáspolitikáról, amelyben az egyházi iskolákat teljes egészében az állam finanszírozza, és amelynek elsődleges célja az engedelmességre való nevelés; az iskolai szegregáció elleni fellépés állandó megkérdőjelezéséről; az elszámoltatásnak nevezett cirkuszról, amely nem törvényi úton, hanem heti sajtótájékoztatók, olcsó gyanúsítgatások formájában zajlik; vagy éppen a hajléktalanoknak a közterületekről való kitiltását célzó törvényjavaslatról. És a sort hosszasan folytathatnám.

Petri Lukács mindezzel kapcsolatban mindössze annyit mond, hogy „amit a kormány művel, valóban nem méznyalás” – és ez bizony nem elég! De Petri Lukács, úgy tűnik, mást sem ért. Azt írja egy helyen: „négy év múlva szabad választások lesznek Magyarországon. Ezen indulni fognak a mostani kormányzóerőkkel szemben álló pártok is, és ha a programjuk, a politikusaik vonzóbbak lesznek, és/vagy a mostani kormányból kellőképp kiábrándultak a választók, akkor új erők kormányozhatnak Magyarországon”. Nem tudom, minek minősítsem ezt az állítást – naivitásnak, illúziónak? Nyilván Petri Lukács is tudja, hogy rögtön az új parlament felállását követően szinte azonnal módosult az önkormányzati és a választójogi törvény, nyilván ő is hallott Semjén Zsolt fejtegetéseiről az állampolgárság és a választójog viszonyáról, és azt is tudja, hogy készül az új alkotmány. Súlyos tévedésnek tartom azt gondolni, hogy a kormányzópárt nem fog mindent elkövetni a továbbiakban is, hogy, amennyire módjában áll, korlátozza a politikai pluralitást. A „centrális erőtér” ezt nem tűri meg.

Más helyütt ezt írja a szerző: „Hogy a múlt eltagadása vagy az adócsalás éppúgy társadalmi norma, mint a családon belüli erőszakról való kussolás és a hétköznapi rasszizmus. Hogy az előítéletek lebontása helyett, az öngondoskodás vagy az élethosszig való tanulás igénye helyett, Kádár János nosztalgiája és a rendpártiság a vonzó. Nos, emiatt lehet rosszkedvűnek lenni. De a Fideszre haragudni mindezért merőben igazságtalan.” S ebben valóban igaza van, ennek a helyzetnek a kialakulásában más pártok is hibásak. Az elmúlt nyolc év egyik – az én szememben talán legnagyobb – mulasztása, hogy szinte semmi nem történt a kulturális modernizáció tekintetében (vagy legalábbis nagyon-nagyon kevés), miközben a (szélső)jobboldal szorgosan építette, építhette a maga intézményrendszerét, terjesztette az ideológiáját. De ebben megvan a Fidesz–KDNP nem kis felelőssége is, amire ugyanúgy rá kell mutatni, mint az össze többi pártéra.

Petri Lukács írása azt bizonyítja, nincs ma könnyű helyzetben az, aki bírálja a politikát, a kormányt, annak tevékenységét. Sok a bizonytalanság, és kevés a kapaszkodó. Valóban úgy van, hogy erre a kritikára nem sokan tartanak igényt. De még ha ez így is van, ennek a ténynek nem kell, nem szabad odavezetnie, hogy feladjuk a kritikai gondolkodást, és azt mondjuk, „el innen, el”. Nem, a kritikai gondolkodás a legfőbb eszközünk. Éppen ezért itthon kell maradni, és nem kell felcsapni „faállatnak”.

A szerző kulturális antropológus

Marabu rajza