Vitatom azt a tételmondatot, hogy „Irak megtámadása annyiban volt szükséges, hogy megdőljön Szaddám Huszein önkényuralma”. Nos, szerintem nem volt szükséges. S ennek oka szeptember 11-e.

Szaddám amolyan „régi vágású” diktátor volt, aki saját (térségi) szemétdombján akart a legerősebb kakas lenni. Számára a vallás mindenek előtt a hatalom megtartásának eszköze volt, állama inkább világi jellegű, a szélsőséges mozgalmakat nem tűrte. Szeptember 11-e után világos lett számára, hogy a tálibok globális háborújában a fő ellenség USA és Izrael után a második sorban a nyugatbarát és/vagy világias muzulmán országok következnek. Szaddám tehát egyáltalán nem segítette a tálibokat.

A háborúval ifjabb Bush és környezete felrúgta az Egyesült Államok addigi Közel-Kelet-politikáját. Ennek alapja az, hogy a térségben három jelentős kishatalom van: Irak, Irán és Szaúd-Arábia.

A washingtoni cél az volt, hogy ezek egymást tartsák sakkban, nehogy bármelyikük hegemón helyzetbe kerüljön.

Ezt a regionális térségi háromszöget szerintem hibás előfeltevésből bontotta meg az USA. Pontosabban attól a félelemtől vezetve, hogy közeleghet Szaúd-Arábia „eleste” a megerősödött vahabita szélsőségesek részéről. Tehát az USA-nak közvetlenül kell megjelennie a térségben, a háromszög egyik oldalán. Ez pedig egyedül Irak lehet.

A konstruált bizonyítékok, például a nem létező tálibkapcsolat ezután már csak eszközök voltak a háború elindításához.

Bak Mihály újságíró, Budapest