Kinek a felelőssége a kialakult helyzet? Elsőként a mindenkori kormányoké. Egyrészt azért, mert elindítottak egy olyan folyamatot, amely mesterségesen (is) gerjesztett keresletet az ingatlanok iránt (erőn felüli vállalásokkal), másrészt a következő években sem hívták fel nyomatékosan a figyelmet a hitelfelvételi kockázatokra, harmadrészt pedig olyan hangulatot teremtettek, amelyben még a megfontolt állampolgárok is úgy érezhették: megbízható konstrukció számukra a hosszú távú, devizaalapú lakáshitel.

Másodikként a bankokat említeném, amelyek akkori üzletpolitikai céljaiknak megfelelően (és nem a hitelfelvevő érdekeit nézve) buzdították az állampolgárokat a forintalapú hitellel szemben a devizahitelek felvételére. Az egyik legnyomósabb érvük az volt, hogy még hosszú távon sem változhat a forint–svájci frank árfolyam olyan mértékben, hogy a forinthitel-konstrukció előnyösebb legyen számukra. Itt említeném meg a Magyar Nemzeti Bank felelősségét, amely szintén nem adott elég erőteljesen hangot az árfolyamkockázatok veszélyének.

Harmadikként, de semmiképp nem a legkisebb mértékben a felelősség a hitelt felvevő állampolgároké. Bár igaz, hogy ők a meglévő információik alapján ítélték meg a lehetőségeiket, de sokan lehettek volna sokkal körültekintőbbek is.

Ezért azt sem várhatják el, hogy más oldja meg helyettük a nehézségeiket. Biztos vagyok abban is, hogy sokan alaposan mérlegeltek minden körülményt, és már a hitelszerződés megkötésének pillanatában számoltak a negatívumokkal is.

Kinek, meddig terjed a felelőssége?

Három csoportot állítottam fel, ezért a felelősséget is harmadolnám. Az első harmad a hitelfelvevőé: arra senki sem hivatkozhat, hogy nem számított a forint tartós gyengülésére. Ez nem érv. De az sem várható el az adósoktól, hogy mások hibás döntéseit egyedül ők fizessék meg.

A második harmad legyen a bankoké, amelyek egységesen, hosszú távon kedvező lehetőséggel növelték meg a lakosság lakás célú hitelfelvételi kedvét; elenyésző esetben írták jóvá a futamidő alatti, a forint időszakos erősödéséből származó árfolyamnyereséget az adósaik számláin, és amelyek most vezényszóra hátat fordítanak addigi üzletpolitikájuknak (devizahitel vs. forinthitel).

A harmadik harmad a mindenkori kormányé, amelynek éreznie kell a szerepéből adódó felelősséget; hogy szavakban és tettekben egyaránt úgy kell irányítania az országot, hogy ha hibát követ el, azért nem csak politikai felelősség terheli.

A javaslatom egy olyan kormányrendelet, amely kimondja: a devizaalapú lakáshitelek törlesztőrészleteit csak a hitelszerződés megkötésének napján érvényes valutaárfolyamon számított érték egy harmadával emelheti meg a bank, a szerződéskor megállapított futamidő változatlanul hagyása mellett. Ha futamidő végén az esetleges árfolyamveszteség miatt az adósnak további fizetési kötelezettsége van a bank felé, az adósnak lehetősége legyen, amennyiben nem tudja egy összegben kifizetni, további részletfizetési megállapodást kötni a bankkal meghatározott feltételek szerint.

Azt gondolom, hogy ebben az esetben az adósok annak biztos tudatában tervezhetik a jövőjüket, hogy lakáshiteleik részletei csak annyival nőhetnek a futamidő alatt, amelyet felelősséggel vállaltak a szerződéskötéskor; a bankok portfóliójában kevesebb lesz a bedőlt hitel, a kormánynak pedig lesz ideje egy-egy hibáját korrigálni, bebizonyítva felelősségérzetét a teljes lakosság iránt.

Balogh Zoltán kommunikációs szakember