A varázspálca suhintása
Gyermekkorunk kedves kiszámolója. Mostanában sokat jár a fejemben. Olvasom-látom-hallom újságban-tévében-rádióban, milyen nagyszerű, hogy a híres-nevezetes óriásvállalat nálunk nyit új gyárat a Dunántúlon, nem is kicsit ám. Az ünnepélyes megnyitón ott volt a cég alelnöke, no meg maga a miniszterelnök. Lássuk be, nem semmi, hogy egy alig három-négy hónapja regnáló kormány máris ilyen sikert ért el! Varázspálca kellett ide!
Hanem azért csak nem hagynak nyugodni ipari és minisztériumi tapasztalataim. Mert hogyan zajlik le egy ilyen döntési folyamat egy óriásvállalatnál? Rendszerint az igazgatótanácsban valakinek, netán a vezérigazgatónak a fejében megfogalmazódik: mivel igen kurrensek a termékeink, érdemes bővítenünk. Nosza, megkapják a feladatot a műszakiak (termék- és technológia-fejlesztők, tervezők), a beruházási, a pénzügyi, a marketing szakemberek: vizsgálják meg a gondolat életképességét. Mérnek, adatokat gyűjtenek, számolnak, modelleznek, elemeznek, tárgyalnak. Aztán mindezt előtanulmányokban foglalják össze. Ezeket belső szakzsűrik megvitatják, rengeteg észrevétel, kritika, ajánlás fogalmazódik meg. Újra mérnek, gyűjtenek, számolnak, modelleznek, elemeznek, közben izgatott szakmai vitákat tartanak. Új tanulmányok készülnek, újabb zsűrik. Már kevesebb az észrevétel, rendben van, a korrekciókkal mehet tovább. Most már öszszetettebbek lesznek a tárgyalások, feltárják a különböző szakterületek, funkcionális részegységek közötti összefüggéseket. Számolnak, modelleznek, elemeznek. Immár komplex tanulmányok készülnek, amelyeket most már többnyire valamelyik felső vezető irányít. A megbeszélések, tanulmányok eredményei eljutnak a legfelső szintekre. Elődöntések születnek, ezek visszaáramlanak a szakemberekhez, akik újfent számolnak… stb. Közben telik az idő, hogy mennyi, az függ persze a termék piaci értékétől, volumenétől, újdonság jellegétől. Mindenképpen több hónap, de inkább –egy-két év. Sokat segít a modern számítástechnika-informatika a folyamatok lerövidítésében, de nem helyettesíthet mindent, például az emberi tényezőket.
No végre, a felső hatalmak döntöttek: megcsináljuk. Most már jöhet a píár: egyelőre csak néhány bennfentes zsurnalisztának szivárogtassunk ki kis célzásokat, híreket, hadd örüljenek az exkluzív bizalomnak – megéri. Ha igazán nagy jelentőségű a termék, akkor érdemes új gyárat építeni a részére. Lehet keresni a telephelyet. Megindul a versenyfutás, már kormányok lépnek be a folyamatba. Először szakértők találkoznak, kétoldalú vegyesbizottságok fontos napirendi pontja lesz a beruházás. Lobbizók lépnek a színre. Ki ajánl többet és jobbat? Ingyen telephelybérletet 99 évre. Jó közlekedési-szállítási lehetőségeket (minőségi közút, lehetőleg autópálya, vasút, kikötő). Megfelelően kiépített és megbízható közműveket (víz-, energiaellátás). Magas szakmai kultúrát. Ápolt környezetet. Biztonságos társadalmat. Kiváló, rugalmasan fejleszthető szakértelmet. Nem túl magas béreket, és nem elviselhetetlen adókat, járulékokat. Adómentességet több évre. No meg némi készpénzt is. És politikai szimpátiát, minek érdekében már miniszteri, sőt elnöki szintű látogatásokon lépnek föl. Persze ne feledkezzünk meg a többi licitáló ügyes kibekkeléséről sem.
Eközben a vállalat szakemberei járják és szigorú szemmel vizslatják a szóba jövő helyeket. Elemeznek, értékelnek, jelentenek. Aztán még többször vissza is térnek, immár kevesebb helyre, mert kiestek a gyengébbek. Új feltételeket is támasztanak és várják a válaszokat. Ilyenkor célszerű összefognia kormánynak és ellenzéknek, de ez is időt igényel. Aztán a kiküldöttek leadják immár kiérlelt utolsó javaslataikat. A topvezetők elrágódnak ezen is egy ideig (egyeztetnek, hárítanak, összebeszélnek és kizárnak), amíg megszületik a végső döntés.
Bizony, innen-onnan három-négy év könnyen összejön. És ekkor, bumm!, beüt egy világválság. Kiderül, hogy a drága, szép termék átmenetileg nem kell, mert még a régebbi modellek is ott szomorkodnak a raktárakban. További fél év, egy év könnyen rárakodik a folyamatra, amíg nem látszik, hogy ami termékünkkel semmi baj, az a gazdagoké lesz, ők meg inkább tollasodnak a válságban, mintsem kopaszodnának. No jó: megszületik a döntés, meg lehet rendezni az ünnepélyes bejelentés ceremóniáját. A rendezés is elvihet egy-két hetet. Matematikailag szólva, ez egy többször ismétlődő hurkokból álló iterációs folyamat.
Ennyit a varázspálca suhintásáról, a hipp-hopp idetermett, új munkahelyeket kínáló, nagy presztízsű gyár alapításáról.
Remek, hiszen óriási szükség van ám az új munkahelyekre! Egymillió új (új!) munkahely tíz év alatt! Komoly ígéret, választást lehet nyerni vele. Ha az eloszlását meglehetősen primitív, lineáris módon közelítjük, akkor évente százezer új munkahelyet kell teremteni, vagyis például most, 2010 második fél évében már ötvenezret. És persze az összetétel sem mellékes. Többségében motiválatlan, kevéssé tanult talpasokra, avagy a képzett munkaerőre alapoz-e a munkahelyteremtő? Hogyan oszlanak el a munkahelyek ágazatonként és régiónként?
Hatalmas feladatról van szó, hiszen láthatjuk, ez a most induló nagy létesítmény is csupán három-ötezer munkahelyet ígér, azt is csak egy-két év múlva, amikorra a gyártás beindul. Addig legfeljebb az építőipar pangó kapacitásait tölti ki részlegesen, de sok új munkahelyet nem teremt. És akkor itt van még a csökkenő hozamok törvénye. Ahogy nő az új munkahelyek száma, úgy lesz egyre nehezebb továbbiakat létrehozni.
Érdemes tehát ünnepelnünk ezt az új lehetőséget. Hanem az ünneplés igencsak hiányosnak bizonyult. Sem akkor, sem később nem hangzott el köszönet az elődöknek, akik megteremtették ezt a lehetőséget. Nem hívták meg őket, nem állították/ ültették őket az első sorokba. Bizony, illendő lett volna megemlékezni azokról, akik rengeteg munkával, küszködéssel, kiváló szakmai felkészültséggel, ügyes politizálással elérték, hogy ez a (beszállítókkal együtt) több ezer munkahelyet teremtő gyár éppen ide, éppen hozzánk került. Az illem és jó ízlés – bár mondhatnók egészséges politikai érzéknek is – azt kívánta volna, hogy legalább megemlítsék a vadászt, aki elment a nyulacskáért. A társát, aki meglőtte. A fürge középsőt, aki hazavitte. Az ügyes szakácsnét, aki megsütötte. Nem, ott csak a kisujjacskát láthattuk, aki hamm! mind bekapta.
A szerző villamosmérnök
