Jól látja az elnök úr, az egészségügynek nincs esélye többletforrásokra, így a megmentésére tett ígéretek kezdenek kiüresedni. Kórházi hasonlattal élve: könnyen előfordulhat, hogy az intenzív osztályon ápolt ágazatot áthelyezik az elfekvőbe. A vegetálásáról gondoskodnak, de nem adnak esélyt felépülésére és rehabilitációjára. Csendben jegyzem meg, hogy nem kellett volna az iszonyú, 250 milliárdos kivonás hamis vádjával kampányolni tavasszal (amikor valójában csak a rokkantnyugdíjaktól tisztította meg az egészségbiztosítási kasszát az előző kormány), s akkor most nem lenne szükség a magyarázkodásra, hogy mit és hogyan kellene pótolni. S pláne miből, s milyen reformokkal. Feltéve, hogy van valakinek, civil szervezetnek, kamarának bátorsága ilyet kérdezni. Ami viszont ennél is fájdalmasabb lehet a milliárdokban reménykedő egészségügynek, hogy egy jól elrendezett felfordulás során még a meglévő források egy része is eltűnik. Gondoljunk csak az ÁNTSZ és az egészségbiztosítás területi szerveit bekebelezni szándékozó megahivatalok tervezésére.

Óvatos bírálatot vagy inkább aggodalmat fogalmaz meg a bizottsági elnök a meglehetősen öncélúnak mutatkozó közigazgatási reformmal kapcsolatban. Valóban úgy tűnik, hogy a lopakodó állam most akarja elnyelni megyei szinten a társadalombiztosítás, és ezen belül az egészségbiztosítás egészét. A több mint százéves társadalombiztosítási hagyományok felrúgása és az egészségbiztosítási pénztárak pusztán hatóságként való kezelése sok zavart eredményezhet, ha a kormány (a kormányfő) meg nem gondolja magát.

Mikola doktor határozott nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy van-e politikai döntés az egészségügy rendszerváltásáról. Ez a felelet egyértelművé teszi, hogy a kormánynak, illetve a tárcának nincs és nem is volt olyan koncepciója, amelyről politikai döntést lehetett volna hozni. Ha eddig nem született politikai döntés (ami még jól jöhet), akkor csak elő kellene venni az MSZP által a közelmúltban benyújtott határozati javaslatot, amely megállapodást sürget az egészségügy stratégiai kérdéseiben mértékadó politikai és szakmai szereplők között. A köz- és magánfelelősség viszonyáról, a szükséges szerkezeti változásokról, az ágazati dolgozók jövedelmi viszonyairól stb. Mert abban azért mindenki egyetért, hogy az egészségügy átalakításához nem elsősorban a Fidesz kétharmados többsége szükséges, hanem a társadalom döntő többségének támogatása.

S mielőtt bárki megkérdi, hogy ez miért nem akkor jutott eszetekbe, amikor kormányon voltatok: két évvel ezelőtt, a válság küszöbén megrendezett nemzeti csúcson ajánlottam, hogy az egészségügyet vegyük le a nemzeti közmegegyezés várólistájáról. A kezdeményezés visszhangtalan maradt.

Bizonyára könnyebb volt a „szociális népszavazásnak” titulált akcióval, a vizitdíj eltörlésével a felhatalmazás illúzióját kelteni minden baloldali és liberális reformlépés tagadására. Vagy ültünk volna be pofozógépként a nemzeti egészségügyi kerekasztalnak titulált, egyoldalúan szervezett és az orvosi kamara szereptévesztésével létrehozott körbe?

Mikola az interjú során többször is visszatér arra, hogy az egészségügyi bizottság mennyire támogatni akarja a tárca, illetve a kormány álláspontját. Csak valaki mondaná meg, hogy mit és mikor kell támogatni! Esterházy Péter írja a Harmonia Caelestisben: „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”.

Nem értek egyet utódommal abban, hogy az egészségpolitikáért felelős kormányzati és parlamenti tényezők azért nem találják meg a közös hangot, mert a tárca új vezetése úgymond már egy másik generáció. Ez azért sem igaz, mert a tárca vezetője az idősebb, az egészségügyért felelős államtitkár pedig valóban a fiatalabb nemzedékhez tartozik. A két korosztály között lenne bőven mozgástér. Egy komoly kormányzati és parlamenti tapasztalattal rendelkező egészségpolitikus véleményének figyelmen kívül hagyása a sajátjai részéről, nos, elnök úr, elhiszem, hogy ez fájhat.

A szerző 1996-1998 között népjóléti, 2003-2004-ben egészségügyi miniszter (MSZP)