Szabó válogatott írásainak 1958-as előszavát maga az MSZMP KB Párttörténeti Intézete jegyzi. Az előszó a szerző szemére hányja, hogy „rokonszenvvel ír… minden szindikalista vagy félanarchista színezetű irányzatról, azokról tehát, amelyeket Lenin a »baloldali revizionizmus« névvel illet”. Ezzel összefüggésben „elkanyarodást tesz… a személyiség szerepének antimarxista felnagyítása irányában” (sic), „elvet mindenfajta központosítást, szigorú fegyelmet és szoros szervezetet, ami tehát szöges ellentétben áll a pártról szóló lenini tanokkal”. Egyszóval, mint a mértékadó előszó helyesen megállapítja, elveti mindazt, amit liberális tévelygéseink idején gyűlöletesnek gondoltunk a bolsevizmusban. Révai József külön is nehezményezte a szerző gyógyíthatatlan individualizmusát, hogy „nem a harcoló tömegeknek volt vezetője és egyben tanítványa”, amiből nyugodtan levonhatjuk a következtetést, hogy talán még a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata iránt sem tudta volna illőképpen kifejezni tiszteletét.

Szerencsére van még más is, amiben Révai és a derék hazafiak egy véleményen vannak: hogy ti. Szabó hazátlan bitang volt. E tekintetben még visszabeszélni sem átallott kora Szakács Árpádjainak és Szőcs Gézáinak. „Nemzetteleneknek neveznek bennünket az úgynevezett nemzeti pártban szervezett fiai azon alföldi magyar földbirtokosoknak, akik nyomorult éhbérükkel elégedetlen magyar munkásaikat államköltségen szállított tót és oláh munkásokkal túrják ki és vetik oda a lassú éhhalálból a gyorsnak; hazaárulóknak neveznek minket a reformpárt hívei, fiai azoknak a bankároknak, akiknek kölcsönpénzén szervezik az idegen hatalmak hadseregeiket a bankárok saját hazája ellen…, akik nemzetközi kartelleket kötnek a legfontosabb élelmi cikkek megdrágítására, mialatt nemzetük fiai milliószámra pusztulnak el lassú éhhalálban, piszokban, nyomorban! ...a mi hazafiságunk nem üres formák, külsőségek imádása, hanem az emberek, a nép szeretete, a magyar nemzet minden egyes tagjának ugyanolyan boldogsága, amilyet minden nemzet – az egész emberiség minden egyes tagjának kívánunk… Ez a mi nemzetköziségünk! A világszabadság! Ha ez bűn, ha egy bűnben leledzünk Krisztussal, Buddhával, Petőfi Sándorral, akkor – jussunk bár a pokolba is: igen, nemzetköziek vagyunk” – írja A diákokhoz című propagandafüzetében. Szabó Ervinnek Vincze Gábor, a névcsere egyik ötletgazdája felrója, hogy „szélsőbalról bírálta a szocdemeket”, de a helyzet az, hogy még 1848-at is „szélsőbalról bírálja” és ebben az írásában azt is Petőfi naplóját idézve teszi. Úgy tűnik, a kulturális államtitkár, amikor választásra kényszerül Révai József és Petőfi Sándor nacionalizmusa között, habozás nélkül Révait választja. Ideje lenne felkérni az ország minden települését, hogy búcsúzzon el Petőfi Sándorról elnevezett utcái és intézményei nevétől, fejezzék már be végre a permanens izgatást.

Szabónak az agrárkérdésben elfoglalt radikális álláspontja, az egyik olyan eset, amikor „szélsőbalról bírálta a szocdemeket”, s ekkor épp a népi mozgalom elgondolásait előlegzi, úgyhogy feltesszük, ők is mind repülnek a magyar nemzeti panteonból Nem állunk meg félúton! A névcsere ötletéről pozitívan nyilatkozó szegedi Móra Ferenc Múzeum történeti osztályának vezetője, Tóth István munkahelyének névadója „istenien emberséges” diktatúrának nevezte a Tanácsköztársaságot, ráadásul magáról Szabóról is meleg szavakkal emlékezett meg halálakor. Proletár éberséggel figyeljük majd, ezt megígérhetjük, mikor kezdeményezi az ezeréves, Szent István-i Magyarország ezen újabb árulója nevének sürgős eltávolítását is Tóth, akiről nem is értjük, hogy járhat be napra nap egy ilyen helyre.

Szabó minden totalitárius, voluntarista, determinista elgondolás és mindenféle elnyomás ellen szenvedélyesen küzdött. A forradalmi erőszak tökéletesen idegen volt tőle, meggyőződéses antimilitarista (e bölcs és derék uraknak: defetista hazaáruló) volt, és lehetőség szerint még az osztályharcot is szelíden gondolta el: „nem az erőszak fegyvereivel küzdünk, amellyel az uralkodó osztályok védik veszélyeztetett uralmukat: csendőrrel, katonasággal, börtönnel, – hanem a munkásság millióinak békés szervezeteivel”. A demokratikus jogrend mellett a minél szélesebb körű önkormányzatiságot is a szabadság nélkülözhetetlen garanciájának tartotta, a hatalom lehető legteljesebb megoszlását. Volt akkora demokrata, mint Szőcs kormánya és elvbarátai, akikről nem mondhatni, hogy a centralizáció ellenségei volnának. Érdemes szembesíteni Szabó Ervint e tekintetben mélyenszántó kritikusával. „Egyes emberek kezében csak annyi hatalmat központosítani, amennyi a tárgyilagos cél érdekében múlhatatlanul szükséges” – írja Szabó. Szőcs kezdeti lépéseiről eleinte azt lehetett hinni, hogy egy hivatalnoki munkában nem járatos, esetleg arra alkatilag alkalmatlan szellemi ember ügyetlenkedései. De ha nem fogtunk gyanút akkor, amikor a támogatandó műalkotások kapcsán saját ízlését jelölte meg, mint instanciát, ez az ügy végképp világossá tette számunkra, hogy Szőcs nem is akarja megérteni kompetenciája jellegét és határait, azt, hogy mi az, amire felhatalmazták. Noha nem illetékes a döntésben, felszólította a könyvtárat: búcsúzzék. Egyúttal Hamvast javasolta új névadónak, s még egy szobrot is rendelt a központi könyvtár épületébe róla és arra nézve is adott instrukciókat, hogy milyen pozícióban volna célszerű Hamvast ábrázolni. Viszont a büféslány hajszínét és a WC-papír márkáját tekintve helyet hagyott az önrendelkezés számára. Szőcs azt hiszi, hogy az ország urának egyik első vazallusaként saját területének, a kultúra intézményrendszerének egyszemélyi döntéshozója, kiskirálya, aki felszólíthat, ítélhet, támogathat és tilthat, ahogy kedve, ízlése és tudatlansága diktálja. Nem érti, hogy ő nem Orbán Viktor Aczél Györgye. Jobban értené, ha tanulna némi demokráciát Szabó Ervin életművéből.

Szabó, amikor anarchistaként – egy utópisztikus jövőben – meghaladhatónak tartja a demokráciát, akkor nem sokallja, hanem kevesli a keretei közt elérhető egyéni szabadságot. Ezért látja a munkásság és hosszú távon a társadalom szervezésének legfőbb eszközét a művelődésben, kritikus egyénekből álló közösségek létrehozásában a fegyelmezett és kíméletlen forradalmi élcsapat, a Párt megszervezése helyett. A már idézett, ’58-as előszó még azzal is megvádolja Szabót, hogy pártszerűtlen elvei és magatartása egy évtizeden át késleltette egy „forradalmi párt” kiépítését. Íme, a maguk kommunistája, uraim: „S így mindazoknak, akik a társadalom fejlődését akarják, mindazoknak, akik életcéljukul a társadalom eszményi rendjén való munkálást tűzték ki, azon társadalomét, amely a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb boldogságát biztosítsa – legszentebb kötelességük, minden politikájuk legfőbb vezető elve a kritikusan gondolkodó egyéniségek nevelése és fejlesztése kell hogy legyen”. Ezért nem lehet elválasztani könyvtárosi és politikai tevékenységét, ahogy jó szándékú védelmezői (a „jobboldalon” is akad legalább egy: a mandiner. hu) gondolják.

Bebizonyosodott hát, hogy a közművelődés maga is szocialista disznóság, egyszerűbb lenne az egészet felszámolni könyvtárastul, múzeumostul ahelyett, hogy egyesével sorolnánk a további megbízhatatlanok neveit (Adyét, Kassákét, Tóth Árpádét, Juhász Gyuláét, Radnótiét, Vas Istvánét, Déry Tiborét stb. – jó részük már úgyis sikeresen el van felejtve). Ez az elviselhetetlenül bonyolult nemzeti műveltség, amiben ilyen nehéz rendet vágni, mindig is zavarta csak a Legfőbb Együttműködőnek és csapatának egyszerű és praktikus világlátását. Hála a közoktatás jelenlegi állapotának, amit Hoffmann Rózsa imponáló energiával tesz még jobban tönkre, az egész már úgyis jószerével csak formaság. Ugyan ki tudta eddig is e kies hazában, kicsoda Szabó Ervin, pár száz teljesen fölösleges bölcsészen kívül? A Nemzeti Konzervatív Történelemkutató urak csak egyszerűen be akarták fejezni a munkát, lekapcsolni a villanyt, mielőtt távoznak. Égesd el a könyveket, Kalibán, csak a helyet foglalják.

Szőcs Gézáról lehetett tudni kinevezésekor is, hogy nem rendelkezik szakpolitikusi tapasztalatokkal, sem ilyenfajta ismeretekkel, és hogy ezeket a hiányosságait költői fantáziája szabadjára engedésével igyekszik pótolni. Azt azonban remélni lehetett élete és műve ismerőinek, hogy a kultúrharcos ideológiai korlátoltságnak, a „nemzeti-konzervatív” révaizmusnak útját próbálja állni, de legalábbis nem áll az élére mindent megtagadva, amiért botor politikai szerepvállalása ellenére becsültük. Mondanánk, hogy mondjon le gyorsan, hogy csak a szépre emlékezzünk majd, hiszen jelenlegi teljesítményét úgysem tudja senki alulmúlni. De nagyon jól tudjuk, hogy ez még mindig illúzió lenne.

A szerző krititkus, újságíró