A konfliktusok legmélyebb forrása amérsékelt és szélsőséges radikálisok szembenállásából, a Magyar Gárdához és más hasonló formációkhoz való viszonyból, a Jobbik az elmúlt pár évben tapasztalt rapid szervezeti fejlődéséből, illetve ezek kereszteződéseiből fakad.

Röviden az előzményekről: a Jobboldali Ifjúsági Közösség 1999-ben alakult meg bölcsészhallgatókból, HÖK-ösökből álló, nem túl széles körű mozgalomként, és lényegében a MIÉP segédcsapataként, de legalábbis ahhoz szorosan kötődő szervezetként funkcionált. A jobboldal 2002-es vereségének, a Fideszben való „csalódásnak”, és Csurka István „öreguras” habitusának következtében a Jobbik akkori vezetői – a legenda szerint a Móricz Zsigmond körtéri Arany Korsó sörözőben – 2003-ban úgy döntöttek, párttá alakulnak. A „totálisan mérsékelt radikális” Kovács Dávid vezette alakulat számára azonban nem termett sok babér az elkövetkező időszakban: a 2004-es EP-választásokon „elvi okokból” a távolmaradásra buzdítottak, a 2006-os választásokon pedig a MIÉP-pel együtt indulva mindösszesen 2,2 százalékot értek el. Előtte persze késhegyre menő vitáik voltak Csurkáékkal – melynek során lemoszadosozták, lefideszbérencezték egymást –, majd a pillanatnyi, de akkor valóban logikusnak tűnő szövetségkötést az állami támogatással kapcsolatos marakodás váltotta fel. Közben történt egy lényeges fejlemény: a 2006-os kudarc után Kovács Dávid és a köre elhagyta a politika nagyszínpadát, az új elnök Vona Gábor lett.

Vona színre lépésével, a Magyar Gárda 2007-es életre hívásával galvanizálódott a radikális oldal életereje, és egyre erőteljesebbé vált a Fidesz bírálata is. Gombamód szaporodtak – Szabó Gábor pártigazgató szervezőképességének is köszönhetően – a helyi alapszervezetek, országos lefedettségűvé vált a gárda (a Nemzeti Egyletek kevésbé), kiépült a Jobbiknak a világhálóra összpontosuló alternatív nyilvánossága, és megkezdődött a többi radikális szervezettel való kooperáció is. Ennek csúcspontja volt tavaly nyáron a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalommal (HVIM), a Betyársereggel és más „formabontó” egyesületekkel kötött megállapodás, amelynek jelentőségét utóbb Balczó Zoltán alelnök igyekezett mérsékelni, amiért is a radikális oldalon véleményformálónak számító orgánumok célkeresztjébe került. A hálózat és a személyi infrastruktúra villámgyors fejlődése, az addig politikailag inkorrektnek számító fogalmazásmódok és a politikai elit által elhallgatott témák felvállalása páratlan népszerűségnövekedést hozott a pártnak. De a bővülés egyben azt is jelentette, hogy számos, egymástól igencsak eltérő politikai szocializációval és „kontrollálatlan” múlttal rendelkező személy áramlott a pártba, annak holdudvarába.

A szűk körű, egy kisebb szakadáson már átesett, egyetemisták alapította mozgalom tehát országos, de erősen heterogén párttá alakult az évek során. Ez persze nem meglepő, a legtöbb párt serdülőkora ilyesmikről szól, és az se nevezhető természetellenesnek, ha egy párton belül többféle irányzat különíthető el. A Jobbik esetében azonban nem a szó jó értelmében vett belső pluralitásról beszélhetünk, hanem egymást kizáró erők és nézetek eddig fenntartott, de megbomlani látszó kényes egyensúlyáról. A mérsékelt és szélsőséges radikálisok közötti különbségeket – melyek az általános politizálási stílusban, a gárda megítélésében vagy a parlamenti munka felfogásában jelennek meg – jó ideig elfedte a protesztpárti jelleg és a balliberális kormányban megtalált közös ellenségkép. Így a 2010-es választások előtt már számos esetben jelentkező helyi konfliktusokat könnyebben lehetett marginális, nem fajsúlyos problémáknak beállítani. A kormányváltás után azonban megszűnt az országos proteszthangulat, a „közös ellenség” legyőzetett és a parlamenti pártpolitikai struktúrákat tagadó Jobbiknak be kellett ülnie az Országgyűlés padsoraiba. Ott pedig úgy kell(ene) egyidejűleg konszolidált és radikális hangvételben politizálni, hogy az kielégítse a Jobbik bázisának elvárásait – azokét, akiket korábban azzal vezettek meg, hogy „a Jobbik győzelme nem azt jelenti majd, hogy eggyel több parlamenti párt lesz, hanem azt, hogy néhány hónap múlva néggyel kevesebb”.

A „kényes egyensúlyt”, illetve annak látszatát Vona minden erejével igyekszik fenntartani („sikerült összeegyeztetni a szakmaiságot a radikalizmussal”). De a gárdát kritizáló, a parlamenti munka fontosságát hangsúlyozó „Pősze Lajos-féléket” a párt jelöltjeként induló Toroczkai László „tűzzel-vassal irtaná”, miközben szerinte is egyre inkább kiütközik az ellentét a „szakpolitikusok és a szabadságharcosok” között. Erre rímelnek a kilépett Komárom-Esztergom megyei alelnök szavai, miszerint a „radikálisok” és a „józan politikát folytatók” közt őrlődik a „szabadságharcos szakpolitikusokban hívő” Vona is.

A jobbikos politikai elitet a tagság részéről támadás érte az alapszervezeti problémák vaskezű elintézése mellett amiatt is, hogy a tavaszi választásokon Kelet-Magyarországon egyéniben kimagaslóan teljesítő jelöltek nem, de más – főleg a fővárosban – messze az átlag alatt szereplő politikusok listáról mandátumhoz jutottak.

Míg a gárdamozgalom a korábbiakban jelentős tényezője volt a Jobbik felívelésének, az utóbbi időben csak konfliktusok forrása.

A kommunikációs toposzok ellenére a párt frakciójának több mint száz önálló és nem önálló indítványa közül alig három-négy érintette közvetlenül vagy közvetve a gárdát. Több képviselő megkérdőjelezte a gárdával ápolt baráti viszony hasznosságát; kilépett tagok a gárda és a Jobbik közti egyértelmű törésről beszéltek. A jobbikos körökben trendszetternek minősíthető Kuruc.info pedig az emlékezetes „pornós botrány” óta „kipécézte” magának a gárdisták korábbi főkapitányát, akit „házasságtörő” magatartása miatt végül sikerült lemondásra kényszeríteni. 2008 végén a Jobbik vezetőivel támadt nézeteltérések miatt az akkori főkapitány és követői leváltak és új formációt hoztak létre. Budapesten – mely bevallottan a párt „gyenge pontja” –, a kampányfőnök igyekezett kisebbíteni a szervezet jelentőségét, főpolgármester-jelöltjük pedig a felvonulásokat – így a gárdáét is – száműzné a fővárosból. Vona azonban, akinek személyes presztízsét rombolná, ha a gárda eljelentéktelenedne, egyértelműen deklarálta a Jobbik és a gárda „bajtársi-baráti” kapcsolatát. A „jószomszédi viszonynak” – vagy látszatának – fenntartása különösen annak fényében lehet fontos a pártelnöknek, hogy a mozgalom hónapokkal ezelőtt megüzente: hajlandók akár ki is rángatni a T. Házból a jobbikos képviselőket, ha nem viselkednek elég radikálisan. Nem elhanyagolható az sem, hogy bizonyosan másképp ítélik meg a nyilvános szereplések általános normáit a párt idősebb, tapasztaltabb, korábban már közéleti karriert befutott, a politikai háttéralkuk rendszerét jobban ismerő politikusai, mint a fiatalabbak, akik továbbra is ragaszkodnak a nonkonformista stílushoz („a folyosón majd megbeszéljük”).

Az eddigiekben bemutatott szembenállások október 3. után még erősebb turbulenciákat okozhatnak. Vona Gábor, ahogy tavasszal, úgy most is magasra tette a lécet. A párt számára előzetesen a „második erővé” válást tűzte ki célul, arra alapozva, hogy az ország nagy részében a Jobbik már áprilisban is azzá vált (valójában kilenc megyében előzték meg az MSZP-t listán). Bár a Jobbiknak ténylegesen sikerült összességében a második legtöbb önkormányzati jelöltet állítania, de ez főleg annak köszönhető, hogy a párt sikeresebben tudta megszervezni magát a politikailag súlytalanabbnak számító tízezer fő alatti településeken.

Az is igaz, hogy a többdimenziós helyhatósági választások eredményét úgy fogják bemutatni majd a pártok, ahogy számukra az a legelőnyösebb. Ám ha a Jobbik a tízezer fő feletti városok testületeiben vagy a megyei, fővárosi közgyűlésekben nem rendelkezik majd zsarolási potenciállal bíró frakciókkal – ami az új önkormányzati választási törvény és a Fidesz–KDNP kimagasló népszerűségemiatt könynyen megtörténhet –, akkor a párton belül újra eluralkodhat a beváltatlan ígéretek és a tehetetlenség érzése miatti csalódottság.

A (relatív) sikertelenség megingathatja a pártelnök nimbuszát, és helyzetbe hozhatja az eddig csak kampányarcként funkcionáló, párttagsággal nem bíró, de rendkívül népszerű Morvai Krisztinát. Az okok keresése során pedig a mérsékelt és a szélsőséges radikálisok könnyen megtalálhatják egymásban a bajok forrását.

A szerző jogász, a Nézőpont Intézet politikai elemzője

– Na, most nyugodtam meg. Amelyik csapatban nincs széthúzás, frakciózás, marakodás, az nekem gyanús, hogy nem is valódi magyarokból áll!