Cigánykérdés – szavak, szimbólumok
Legújabban az újnyilas jobboldal már a „cigánybűnözés" tagadását javasolja büntetni, s nem kérdés, hogy a Fidesz kormányzásának esetleges sikertelensége esetén - mivel a szétesett baloldal helyett csak a Jobbik mutat alternatívát - törvénybe is fogják iktatni.
Amikor Göncz Árpád Kossuth téri beszédét, amint személyesen is láttam, az Antall–Boross-féle kormánypárt által felheccelt darutollas, nyilas- és horogkeresztekkel s egyéb szélsőséges attribútumokkal feldíszített söpredék zavarta meg, az MDF-es többség az ötágú vörös csillag betiltására koncentrált az erőszakos – tehát nem alkotmányos – szervezetek betiltása helyett. Látott valaki akkor vagy azóta romboló, benzines palackos, tévészékházgyújtogató, a Kossuth teret összehugyozó, a rendőri intézkedésnek ellenszegülő, kordonbontó kommunista csőcseléket? Mert én nem. Újnyilasokat – esetenként Fideszhívekkel együtt garázdálkodva – annál inkább. Folyik a harc a szavakért és a jelképekért – a szavak és a jelképek ellen. A mellébeszélésért – a tiszta beszéddel szemben. Az elmúlt kormányzati ciklusban a jobboldali ellenzék minden eddiginél erőteljesebb támadást indított az ép ész, vagyis a kölcsönösen érthető szavak és szimbólumok ellen, a mitologikus, népbutító kommunikáció fenntartásáért. Mégis azt állítom, hogy szavakat és szimbólumokat, gondolatokat, tévedéseket vagy akár szándékos hazugságokat nem szabad és nem is igen lehet betiltani mindaddig, amíg azok nem lépik át a bűncselekmény, a rágalmazás vagy az uszítás határát. Lehet viszont a politikai korrektség jegyében úgy beszélni, hogy mondanivalónk ne legyen se félreérthető, se fölöslegesen sértő.
Az utóbbi években sokat gúnyolt „political correctness” (pc, politikai korrektség) nem a valóság megszépítését jelenti, ellenkezőleg: az igazság kimondását, a pontos és félreérthetetlen fogalmazást.
Rendkívül szerencsétlen szemantikai összefüggésbe került például a közelmúltban a „cigánygyilkosság” szó, amely jelentéssűrítő, tehát nem elemezhető értelmű összetétel. Jelenthet cigányok által vagy cigányok sérelmére elkövetett bűntettet is. S bár az ártatlan embereket, gyermekeket kivégző vagy megsebesítő, családi otthonokat felgyújtó terroristák tetteiről alighanem mindenki értesült, mégis: az újságok címlapjain olvasható, a televíziók képernyőjéről és a rádiók hangszóróiból elhangzó szó tudat alatt tovább kriminalizálta Magyarország (és Európa!) eddig is legmegalázottabb kisebbségét, a romákat.
Újabban hasonló szerepet kezd betölteni a „cigánykérdés” szó is, mindenkit óva intenék a használatától. A magyar politika rossz oldalán a „cigánykérdést” nem a cigányok kérdéseként értelmezik, hanem a cigányok létének és jelenlétének a megkérdőjelezéseként az iskolákban, a lakóhelyeken, a segélyezett szegények, az emberi és honpolgári jogok birtokosai között. A „cigánykérdés” ilyen értelmű használatát azok erőltetik, akik szerint a romák kultúrájához hozzá tartozik a bűnözés, a társadalom testén való élősködés.
A cigányokkal kapcsolatos valóságos kérdések, ha korrekt módon tesszük fel őket, másképpen hangzanak. Például úgy, hogy a roma családok gyermekei hozzájutnak-e színvonalas, a társadalmi integrációt megalapozó oktatáshoz és szakképzéshez. Lesz-e út, amely az egykori roma munkavállalókat és utódaikat visszavezeti a munka világába? Megszűnnek-e a miskolci Lyukóvölgyben, a Kecskemét környéki tanyavilágban, a Baja melletti zártkertekben és az ország ezer más helyén növekvő gettók, telepek, szegregált kolóniák? Gyengülnek-e a roma közösségeket sújtó, bűnözést is indukáló tényezők, köztük az állami, parlamenti rasszizmus? Mert ha nem is létezik „cigánybűnözés”, és ha a romák igen nagy többsége nem is bűnelkövető, és ha egy évtizede folyamatosan csökken is Magyarországon a bűncselekmények és a szabálysértések száma, attól még ijesztően sok roma honfitársunk kerül börtönbe vagyon elleni és egyéb bűncselekményekért.
És ha az alkotmány – papíron – garantálja is a kisebbségek védelmét, és az egyesülési törvény meg is akadályozná alkotmányellenes szervezetek bejegyzését, és a párizsi békeszerződés tiltja is a fasiszta jellegű, kisebbségellenes csoportok hivatalos működését, az ügyészség nem kezdeményezi a Jobbik betiltását. Azaz fenntartja a szélsőséges erők jelenlétét a törvényhozásban. Arra hivatkozva, hogy tagjai nem követnek el bűncselekményeket. Ez is hamis érv, hiszen nem megbüntetni kell az újnyilas pártot, hanem feloszlatni. Nem a büntető törvénykönyv, hanem az alkotmány, az egyesülési törvény és az 1947. évi XVIII., a párizsi békeszerződésről szóló törvény alapján. Gondolatokat, szavakat a szabadság sérelme nélkül nem lehet, nem is érdemes betiltani. Lehet viszont igazat mondva, pontosan, becsületesen, korrekt módon fogalmazni. Meg kellene próbálni.
A szerző újságíró
