Más országokban teljesen természetes, hogy a népesség jelentős része (vagy többsége, mint például Svédországban) bérlakásokban él. Ha viszont Magyarországon 35 évesen valaki azt mondja, hogy „albérlő vagyok”, az „ciki”.

Ráadásul a magyar lakosság rendkívül előítéletes és bizalmatlan az albérlőkkel szemben (a lakcímre hivatalosan nem jelentkezhetnek be, ezért nehézségeik támadnak, ha a tartózkodási helyük szerinti egészségügyi szolgáltatásokat igénybe szeretnék venni), és ez a cikk tovább növeli az előítéleteket és a bizalmatlanságot.

Sajnálatos, hogy ilyen albérlettörténetek megesnek. De miért nem említik meg akkor a bérbeadó felelősségét is, vagy legalábbis a téves jóhiszeműségét. Íme néhány kérdés ezzel kapcsolatban.

Amikor kiadta a lakást 40 ezer forintért, vajon belenézett-e a bérbevevők szemébe, hogy meglássa, milyen emberekkel köt szerződést? Elkért-e vajon 2-3 havi kauciót, és ha nem, akkor miért nem? Ha valaki ugyanis 120 ezret kifizet kaucióra, arról nehezen képzelem el, hogy azért költözik be valahova, hogy ott mindent tönkretegyen, netán a szomszédok és az egész lakóközösség terhére legyen. Erről a bérbeadónak is tudnia kellett volna. Úgy gondolom, hogy ha kért volna kauciót, akkor azok a „lakók” oda sem költöztek volna.

Jómagam is albérlőként élek, mint még nagyon sokan ebben az országban. Sajnos minden évben hallani rossz példákat az albérlőkről, pedig többségük rendben fizeti a számlákat és a bérleti díjat.

Hetente hallani a hírműsorokban arról, hogyan kellene, lehetne megsegíteni a devizahiteleseket. De gondol-e valaki az albérlőkre, a tisztességes lakásbérlőkre, akik az elmúlt években nem vettek fel külföldi bankhiteleket, de adózott fizetésük felét albérletre költik?

Hartyányi Roland Budapest