Akár gesztusként is értékelhető, hogy ha néhány hónapot késve is, de hétfőn maga a kormányfő találkozott az érdekegyeztető tanács tagjaival. Láthatóan a testület tagjai is erre az álláspontra helyezkedtek, diplomatikusak voltak, érzékeltetve: egy épp hogy megkezdődőtt párbeszédet nem ront el az ember azzal, hogy belegyalogol a másikba. Igaz, a miniszterelnök rögtön értésükre adta, hogy ő a nap minden percében a kétharmados felhatalmazás szerint cselekszik, a kormányprogram valamennyi betűje maga a választási program, azt pedig jó ha tudják, hogy az érdekegyeztetés írásba foglalt koreográfiája sincs kőbe vésve. Orbán Viktor tehát nem köntörfalazott – a miértről nem, de a hogyanról, a mértékekről beszélgethetnek (sic!) majd, azaz mindkét fél nyitott volt a további tárgyalásokat illetően.

A találkozó leginkább bizonyos cövekek lerakására szolgált, például annak tárgyában, hogy ki, kit és milyen jogosítványokkal képvisel. Ezen sopánkodni, a történteknek különböző értelmezést adni felesleges, hiszen április óta jól kivehető, hogy az addig hangos, mindenféle ellentartásra berendezkedett érdekvédelmi szervezetek elcsendesedtek, türelmesek és türelemre intenek. Nincs ezzel baj, hiszen lehetséges, hogy most sajátítják el azt a képességet, hogy saját szűk lobbiérdekeiken fölülemelkedjenek.

A gazdasági krízis kényszere és a meggyőző parlamenti többség ereje együttesen állít elő új politikai minőséget egy új világrend kialakulása közepette. Kevésbé patetikusan: a körülmények lehetővé teszik, hogy számot vessünk azokkal a legtöbbször statisztikai adatokban is tükröződő ortopéd viszonyokkal a területi anomáliáktól az aktív-inaktív arány tarthatatlanságáig, amelyek hosszú ideje fogságban tartják a rendszerváltó kormányokat. Volt, amelyik föl sem ismerte, vagy arrébb tolta őket, volt, amelyik hályogkovács módjára, gyorsan és egyszerre akart javítani valamennyin, miközben a hitelesség és a hit deficitje összeroppantott körülötte mindent.

Nem biztos, hogy az emberek csodára várnak. Hitre viszont – úgy tűnik – sokan kiéhezettek, s ettől egyelőre még az sem téríti el őket, aminek láttán a demokráciát féltők okkal tiltakoznak. Kérdés, hogy a miniszterelnök miben hisz. Abban-e, hogy a finanszírozhatóság és vele együtt az élénkítés megoldható csupa, a többségnek tetsző, populista recepttel, vagy abban, hogy komoly, egész rendszereket érintő változtatásokra van szükség, s erre kell használnia túlcsorduló hatalmát, még ha a minduntalan emlegetett felhatalmazást nem is erre kapta.

Ennek tükrében a kettős beszéd szavatosságának időpontja most még másodlagos, már csak azért is, mert a kommunikációs zavarokra jelenleg az ellenzék is zavaros kommunikációval válaszol. Elképzelhető viszont, hogy Orbán Viktor egyikben sem hisz. A legrosszabb variáció, ha a józan döntéseket kívülről rákényszerített lépésként éli majd meg. Félreértés ne legyen – ezen nem az Országos Érdekegyeztető Tanácsot értem.