Mindez csak ceruzavonás a képen, amelyen egy korporatív állameszmény rajzolódik ki néhány hónap fideszes kormányzás nyomán. Ez az, amit új világként vizionált a haldokló kapitalizmus helyére Orbán Viktor. Ez az, ahol a többség diktatúrája immár valósággá lett (pedig Tocqueville kétszáz éve figyelmeztetett a demokrácia e veszélyére), és ez az, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerének blődlije nevében félresöpör minden fórumot, amely az érdekek felszínre hozását, szembesítését, nyílt ütköztetését, arányosítását lehetővé tette. Csak annak van helye, amit a hatalom a helyére tesz, ellenhangnak, kritikának a nyilvánosságban, de még az otthoni gyereknevelésben sincs.

E vízióban nem találni újat. Láttuk már, korporatív államban lehet élni, jóllehet a korporativizmus és közmegegyezés távol áll egymástól. Lehet élni, mert kényelmes. Lehet az államtól várni mindent, közben zsírosodhat a fenék és az agy. Átmenetileg életképes is, amíg összetartja egy eszme. Életképes, bár életveszélyes berendezkedés: Mussolini huszonegy éve, Hitler tizenkét éve, Horthy huszonöt éve, Kádár 1962-től 1987-ig tartó huszonöt éve vagy Mexikó hatvan éve, Putyin Oroszországa ezt mutatja. Egy idő után aztán összeomlanak az álharmónia építményei, halom sittet hagyva maguk után.

A korporatív állam addig élhető a lakói számára, amíg kényelmesnek érzik. Addig, amíg valami furcsa vágy a hatalmába nem keríti az addig dagonyázó többséget. A furcsa, kiolthatatlan vágyat úgy hívják, szabadság. Annak vonzásában már a rendszerváltás két évtizede sem tűnik csupán furcsa epizódnak a honi egypárti uralom hömpölygésében. És bár kényelmes az állam által gondozott langyos pocsolya, a szabadságot sohasem tudja megadni. Hogy Kövér László is értse: ez maga a döntés joga, hogy mi magunk mondjuk meg köztéren, hangosan, mit tartunk jónak és mit rossznak. Ő valaha értette ezt.