Aki akkor már semmilyen politikai irányban és mozgalomban nem látott a maga számára vállalható cselekvési lehetőséget, azt viszont ő látta a legjobban Magyarországon, hogy mit kell tenni a műveltség, a kultúra, a könyv terjesztéséért. Átfogó művelődési hálózatot tervezett, kiépítette angol mintára a közkönyvtári hálózatot, korszerű társadalomtudományi könyvtárat hozott létre. Ami számunkra sok évtizede természetes alapszolgáltatás, az Szabó Ervin könyvtári forradalmának a gyümölcse.

A fiatal Szabó Ervin volt a marxizmus első számú népszerűsítője Magyarországon, a szocialista értelmiség legtekintélyesebb tanítómestere. Korának társadalomtudományi irodalmát nála jobban nem ismerte senki. Nézetei állandó gyötrődéssel folyamatosan alakultak. Elvetette a centralizált párt eszméjét, a szociáldemokratáét is, a lenini pártkoncepciót pláne. Kitagadta az osztályszempontot a tudományból és a művészetből. Elutasította az „állami szocializmus” minden formáját. Élete végén eltávolodott a marxizmustól, egyre erősebb történelmi tényezőnek vélte a tudást, az érzelmi és szellemi erőt, a „felépítményt”.

Mozgalmi élete csupa kudarc. Anarchoszindikalizmusával magára maradt. Amilyen sokan tisztelték benne tanítójukat, a tudóst, a könyvtárépítőt, olyan kevesek követték politikai elképzeléseit. Aki Szabó Ervinben a kommunista diktatúra szálláscsinálóját látja, tudatlan ökör.

Itt tartunk. Érdem, tudás, minőség, formátum le van...

Szabó Ervin szabálytalan, rövid és szomorú élete éppen hogy véget ért, amikor az ifjú Márai Sándor megalakította a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportját”. Pár hónappal később Kosztolányi, Krúdy, Móricz, Tóth Árpád és nagyon sokan mások éltették számtalan cikkben a Tanácsköztársaságot. Ha szeretnénk a Parlament környékét megtisztítani a kommunista fertőzéstől, Károlyi Mihály után be kell hajítanunk a Dunába József Attilát és Nagy Imrét is. Aztán feláshatnánk az egykoron (vagy halálukig) kommunistákkal teli 301-es parcellát.

A Fővárosi Könyvtárban, amely aligha vehetné fel Hamvas Béla nevét, aki tagja volt a kommunisták pártjának, mielőtt a kommunisták üldözöttje lett, szégyenpolcot létesíthetnénk mindazoknak, akik valaha, bárhogy és bármeddig a kommunisták szekerét tolták, vagy azon ültek. A fent említettek mellé oda telepíthetnénk Sütő Andrást, Csoóri Sándort, Illyés Gyulát, Németh Lászlót – s ki mindenkit még, aki könyvtárnévként szóba jöhet.

A Szabó Ervin könyvtárának nevét (is) fenyegető bornírt szellem- és történelemsterilizáló dúlhatnék arra jó és arra való, hogy ne tudjuk megőrizni komolyságunkat a történelemmel szemben. Ne tudjunk elmélyedni abban a nagyon fontos kérdésben, hogy miért kereste olyan sok, számunkra fontos nagy- és kisember a szabad és emberi világ reményét olyan ideákban, amelyek az ellenkező irányba vezetnek.