Nem pusztán a papi életforma − nem a hivatás − e válság által is megláttatott krízisére. A többletjelentés a multikulturális, gyökereit levetkőző Európával való találkozás. Elmenni oda, ahol megszűnő, vagy épp tagadott nyelv a kereszténység: fi gyelmet érdemel. A pápa magabiztos. Összeszedett. De élő hittel kimondott megnyilatkozásai mögött látni kell az egyházi kultúra krízisét. Meglehet, nem szembeötlő, de a felszínek alatt jelen van ez a belső erjedés. Nem a magabiztos egyházfő érdekel. Nem az Új Ember kinti megfelelői, a Catholic Herald, vagy a Universe által naivan (kizárólag hiten belülről) láttatott pápa. Sokkal inkább a közeg, amiben kijelentései elhangzanak.

Mert amit XVI. Benedek mond, bármennyire ex cathedra kijelentésnek tűnjék is, nagyon komoly szembesülés a valósággal. A feszültség dialogikus. A szekuláris kultúra válságáról szól. E látogatás közegének mássága azonban megláttat valamit a figyelmes szemmel. Fontos: a kultúra válságától elválaszthatatlan az egyház válsága épp e kultúrán belül. S ezt a dialektikus viszonyt kéne nagyon komolyan vennünk. A pápa útja nem a doktrína diadalútja. Nagyot változott minden II. János Pál kelet-közép-európai lelkipásztori látogatása óta. Egy erejében, kulturális befolyásában gyengülő egyház megnyilvánulásai ezek. Nem felülről, magasságokból jövő hang Benedeké. Válságok találkozása ez. Dialogikus viszony. Küzdelmes és feszültséggel teli. Amit a pápa kijelent, nem talál automatikus elfogadásra. Sőt, a multikulturális közeg visszakérdez. Ám ebben az ingajátékban lesznek élőek Benedek kijelentései. Még nem érett meg az idő. De hamarosan, egy belső krízisére ráébredő katolicizmus majd mind hitelesebben szólaltatja meg ugyanazeket a kérdéseket. Amikor a pápa kijelentései legalább annyira kérdezés is. Kifelé és befelé, egyházon belülre.

Európa szekularizálódó kultúrája krízisben van, jelenti ki. Joggal. Értelmes ember nem vitatja ezt. Aggodalommal tölti el a pápát a kereszténység marginalizálása. Agresszív szekularizációról beszél, mely a vallást ki akarja szorítani a közéletből a magánszférába. A globális pénzügyi és gazdasági válság hátterében morális válság tátong. A kontrollálatlan emberi önzés. Ennek fényében is figyelmeztet, nem szabad a keresztény ünnepeket kiiktatni. A tolerancia nem csaphat át a vallás diszkriminációjába. Európa keresztény gyökereit meg kell őrizni. Egyedül így maradhat fenn a személy, az emberi méltóság iránti érzékenység tere. Igen, ez így van. A másikban való hit és bízni tudás nélkül eltűnik a közéletből az analízis. Az elemezni tudás. A helyzetek komplex látása, közös elemzése. S helyette beköszöntenek − látjuk saját közbeszédünkben is −, a totalitárius magabiztosságok. Választási plakátok igen-nem üzenetei. Vagy a totalitárius valóságshow-k. E rokon „rendszerek”.

Persze, vissza lehet lépni a díszletek mögé. S lehet látni Benedek látogatását, amint van. Konzervatív egyházfő, egyébként valóban konzervatív programmal. Ha díszletek mögül nézzük, tulajdonképpen nem tesz mást, mint megmondja a „tutit”. Megerősít frontokat. Valóban igen-igen, nem-nem kijelentéseivel erőt önt az elbizonytalanodott hívekbe. És lehetséges, hogy Benedek az utolsó pápa, aki még a „Christendom”, a „keresztény világ” hangján szólt. Mégis, hiszem, másról szól ez a történet. Másról is. A kijelentő pápa − mert ő még tényleg az −, azonban fontos küszöböt feszeget. Benedek konzervativizmusával együtt is a határterületek pápája lett. Mert analizál. Pápaként. Egy pápátlan korban. Úgy tesz nem feltétlen elfogadandó kijelentéseket, hogy teret teremt a kritikus reflexióra. Katolikusainak ezt kéne megfigyelni. Az abban rejlő lehetőséget, amit a kultúra új felfogása, annak megértett közös válsága rejteget. Valami olyasmi ez, mintha egyszercsak elkezdenénk beszélni itt, Magyarországon a közös haza közös válságáról. Valósághoz közelítő nyelveken.

A szerző katolikus pap