Az idén nyáron Kötcsén Orbán újra fölrakta a régi lemezt: „megvédjük a középosztály és a bizonytalan társadalmi helyzetű csoportok szövetségét”. Ez a – már defenzív – állítás ama bennfentesek számára elmondott komor beszédben hangzott el, amelyben a mára teljhatalmú kormányfővé lett tegnapi ellenzéki népvezér kimondta: a következő években „ezermilliárdszám kell forrásokat kivonni a magyar gazdaságból”.

A politikai értelemben korlátlan hatalom ezek szerint kemény gazdasági korlátok közé van szorítva. Ez persze már többször nyilvánvalóvá lett a választások óta, ám eddig úgy kerültek szóba a korlátok, mint külső – nemzetközi pénzügyi és világgazdasági – hatalmasságok, amelyek ellen „nemzeti szabadságharcot” kell és lehet vívni a magyar gazdaság, a magyar nép érdekeinek védelmében. Pedig nagyhatalmú gazdasági és pénzügyi potentátok nem csak a határon túl tanyáznak. Hazánk fiai közt is akadnak ilyenek: az új miniszterelnök régi kebelbarátai. Nem csak a külföldi hitelezőknek kell folyamatosan törleszteni: az itthoniak is benyújtják a maguk számláit, amelyeken az elmúlt nyolc szűk esztendőben kamatos kamatok halmozódtak föl.

Mielőtt közelebbről megnéznénk a szóban forgó potentátokat, a magyar oligarchákat – akiknek a napja az új kormányfő álságos kijelentésével szemben nem leáldozott, hanem fölvirradt az ő hatalomra jutásával –, vessünk egy pillantást a kormány gazdaságpolitikájának társadalmi vetületére. Ahol ugyanaz a kettősség jelenik meg, amiről Orbán beszél: a módosaké és a szegényeké. Ám távolról sem olyan idilli egységben, ahogy ő beállítja. Mert az előbbieknek valóban bőkezűen osztja a drága ajándékokat, az utóbbiak lába elé azonban csak aprópénzt és üveggyöngyöt szór a populista szemfényvesztés jegyében.

Kezdjük az utóbbiakkal. A kormányzat populista eszköztárának része az energiaárak időleges befagyasztása és a törlesztőrészletek fizetésére képtelen adósok kilakoltatási moratóriumának meghosszabbítása. Az előbbi aligha tart tovább az önkormányzati választásoknál, az utóbbi probléma távlati kezelése viszont – mint látni fogjuk – már átnyúlik az oligarchikus tartományba. Ugyanez mondható el a bankadóról is, ami első körben a gazdag nagybankokra rakja a terheket a szegény kisemberek helyett, de hogy a második kör mit hoz az utóbbiaknak, az csak később derül ki. Itt említendő még a „szabad pálinkafőzés” parasztfogása, amivel a sor nagyjából le is zárul.

Még átmeneti anyagi kedvezményt sem jelentenek, csupán az emberek igazságérzetét, irigységét és bosszúvágyát hivatottak kielégíteni a további „népjóléti” intézkedések. Az állami alkalmazottak 2 milliós bérplafonja („lex Simor”) – amit persze kijátszhatnak a „mi kutyánk kölykei”. A végkielégítések hasonló mértékű maximálása, ami az életüket becsülettel végigdolgozó, kispénzű nyugdíjba vonulókat is sújtja. E körbe sorolhatók a politikai ellenfelekkel szembeni leszámolások, melyekben összegabalyodnak a valós és jogos bűnüldözés, illetve a valótlan és jogsértő bűnbakképzés és bosszúállás elemei.

Újabb kört alkotnak az olyan látszatreformok, mint „a politikusok létszámának megfelezése” (ami a politikai riválisok versenyhátrányának további növelésére ad alkalmat a választójog átszabása révén). A populista látványkormányzás mutatványa volt „a közbiztonság két hét alatti helyreállítása”; a demonstratív rendőri és büntetőjogi fellépés a szabálysértések és a kisebb bűncselekmények ellen (alig burkolt romaellenes éllel).

A külföldről beözönlő „élelmiszer-ipari szemét” elleni hazafias fellépés a magyar emberek gyomrát hivatott megóvni a káros külső behatásoktól (továbbá egyes – a honi élelmiszeriparban komoly érdekeltségekkel bíró – oligarchák profi térdekeit). A zsigeriből a lelki dimenzióba visznek át azok az intézkedések, amelyek a látványos csapatsportágak kiemelt (adókedvezményekkel honorált) támogatását segítik elő a „panem et circenses” régi receptje jegyében (hogy a Rákosi-korszak sportsikereire csak zárójelben utaljak). Végül szólni kell az új rezsim gőzerővel beindult historizáló nacionalista kurzusáról: a Trianon-emléknap, a kettős állampolgárság, a kötelező iskolai kirándulások a határon túli területekre (ezek mind a kormányzat belpolitikai bázisát hivatottak erősíteni, azon az áron is, hogy ártanak a kinti magyaroknak, Orbán vazallusait is beleértve: lásd az MKP kiesését a szlovák parlamentből).

De nézzük meg az érem másik oldalát: a gazdagoknak és a tehetőseknek nyújtott busás adományokat! Ilyen az egykulcsos szja, amely a jövedelmek növekedésével egyenes arányban biztosít pluszbevételt a magas fi zetésűeknek. Bauer Tamás bon mot-jával: „az Orbán-kormány a bankokat »bünteti« – a bankárokat jutalmazza”. Az előző részben már említettük a populista bankadót, ám itt is számba kell vennünk várható hatásait. Azon fölül, hogy annak túlzott mértéke a hitelkihelyezés csökkenésével jár, így minden bizonnyal fékezi a gazdasági növekedést; jórészt az ügyfelekre, a kisemberekre hárítva realizálódik majd a banki költségek növelése által. A Népszabadságban olvasható elemzés szerint (Tóth Levente: Most bankadó... utána bankkonszolidáció, augusztus 7.) a magyar mamutbank, az OTP-tulajdonos elnök-vezérigazgatója minden bizonnyal annak tudatában vállalt nyíltszíni szereplést a miniszterelnök oldalán a bankadó kivetésekor, hogy annak következményei el fognak vezetni egy a kormány (végső soron a magyar adófizetők) által finanszírozott óriási volumenű bankkonszolidációhoz.

A gazdagoknak nyújtott adomány az ingatlanadó felső értékhatár nélküli eltörlése. A fényűzést szolgáló repülőgépek, helikopterek, jachtok, gépkocsik különadójának megszüntetése. Az egyenesági öröklés és ajándékozás illetékét szintén értékhatár nélkül törölték el. A háztartási alkalmazottak (kertészek, bébiszitterek, bejárónők) illeték- és adómentes alkalmazása („cselédtörvény”) is a gazdagok privilégiuma. Ha marxi terminológiával summázzuk az eddigieket, jól látható az orbánizmus „osztálybázisa” és „tömegbázisa” közti különbség. Az előbbit a kormányfőhöz kötődő nagytőkés körök s a jólétben élő felső középosztály tagjai alkotják, az utóbbit a sorsuk jobbrafordulását az állami paternalizmustól remélő, lecsúszó alsó középosztálybeliek, a bérből és fizetésből tengődő alkalmazottak s a még lejjebb csúszott, már fizetésképtelen adósok és a munkanélküliek.

Sokadszor idézem (nem lehet elégszer) Orbán azon mondatait, amelyeket 1994 nyarán mondott nekem magnóra, mikor a készülő Antall-életrajzhoz kértem tőle interjút. Ő már akkor így vonta meg az első ciklus tanulságait. „Meg kellett volna találni azt a nyolc-tíz nagyvállalkozót, akik majd Magyarország nagytőkései lesznek… Ezekkel kellett volna személyes kontaktust kiépíteni, amelyet ők aztán jól tudtak volna használni a piacon mint versenyelőnyt. Azt a kapcsolatot, amely őket így Magyarország miniszterelnökéhez vagy annak legbelső köréhez fűzi. Igen, az ország nyolc-tíz nagytőkés gazdasági érdekszférájává vált volna meghatározott területeken... Ezzel a nyolc-tíz nagytőkéssel kellett volna kiegyezni… Antall ezt elmulasztotta. Nem volt hajlandó foglalkozni ezekkel a dolgokkal...”

Antall valóban más dimenziókban gondolkodott a demokráciáról, mint a ’94-es Orbán. A 2010-es pedig már egész másban gondolkodik – és cselekszik. Ő egy autokratikus-oligarchikus uralmat épít. A jelző előtagja a múlt hónapok eseményei után nem szorul különösebb alátámasztásra, az utótaghoz ellenben kívánkozik még pár adalék. Ezeket a Figyelő című hetilap kettős portréja szolgáltatja (Csányi vagy Simicska? Ki az úr a magyar gazdaságban?, augusztus 26.), amelyből – közeli forrásokból származó információk öszszevetése nyomán – az alábbi kép rajzolódik ki: A miniszterelnök szoros kapcsolatot ápol az ország leggazdagabb, legbefolyásosabb emberével, a legnagyobb (immár regionális) bank, továbbá hatalmas energia- és élelmiszer-ipari érdekeltségek urával. Aki nemcsak Orbán gazdaságpolitikai projektjeiben vállal nyilvános támogató szerepet (bankadó), de a populista népszórakoztatás fellendítésében is (MLSZ-elnökség).

A Figyelő szerint az ő embere Pintér Sándor, a 2002-től az OTP igazgatótanácsában ült régi-új belügyminiszter és a PSZÁF élére visszahelyezett Szász Károly. Ám a másik ágon gőzerővel nyomul a régi gimnáziumi haver és szakkollégiumi szobatárs, a médiában, az építőiparban, az élelmiszeriparban és a bankszektorban érdekelt Simicska Lajos, aki Csányival (és Demján Sándorral) szemben árnyékban marad, de emberei révén ő is állami kulcspozíciókra terjeszti ki a befolyását. Vida Ildikón keresztül a nyomozati joggal bíró összevont adó-, vám- és pénzügyőrségre; Baranyai László révén az állami vagyontárgyakkal parlamentáris kontroll nélkül rendelkező Magyar Fejlesztési Bankra, Petykó Zoltánnal a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségre.

Az oligarchikus berendezkedés lényege tehát a politikai és a gazdasági szféra személyes érdekeltségeken át történő antidemokratikus összefonódása. Egyrészt az illegális és átláthatatlan pártfinanszírozás által; másrészt – és ez az új elem! – a magántőkének az államszervezetbe való behatolása révén. Az efféle rendszerek hona nem a Nyugat, hanem a Kelet és a Dél: Ázsia, Latin-Amerika, a Balkán, továbbá Afrika. Most már Magyarország is az lesz! Négy éve azt írtam Orbán Viktorról a Népszabadság hasábjain, hogy egy államférfi és egy közönséges balkáni lótolvaj személyiségjegyei keverednek benne, s lassan az utóbbiak jutnak túlsúlyra. (Hogy ezt lehozza-e ismét a lap, azzal a sajtószabadság állapotát is tesztelem.) Orbán nyilván államférfinak hiszi magát. Pedig mialatt a Tiborc panaszát meghalló Bánk, sőt az igazságos Mátyás szerepét mímeli, egyelőre csak a csákmátékkal való cimboraságig jutott.

A szerző közíró