Sokan feltételezik, hogy az önkormányzati választás után ebben változás lesz, a kormány végre előáll a maga gazdaságpolitikai koncepciójával, és ebben mindenféle megszorító intézkedés is lesz, ahogy 1998-ban is történt, amikor az első Orbán-kormány a nyugdíjemelés mérséklésével szabadított fel a maga számára forrásokat. Kétlem, hogy így lenne.

Mit akar a Fidesz?

Megvédeném a Fidesz-kormányt két elterjedt váddal szemben. Az egyik az, hogy nincs gazdaságpolitikája, a másik pedig az, hogy megszorításokra készül, csak azokat az önkormányzati választásig titokban tartja. Én azt feltételezem, hogy van gazdaságpolitikája, és nem készül megszorításra. Gazdaságpolitikán átgondolt szándékok rendszerét értem, és ezek megléte külön vizsgálandó attól, hogy egy-egy időszakban az adott korlátok között mennyire képes a kormány azokat érvényesíteni. A gazdaságpolitikai szándékok felismeréséhez három fogódzót látok. Egy: milyen gazdaságpolitikát folytatott Orbán és Matolcsy a Fidesz első kormányzati periódusában?; kettő: miként bírálták ellenzékből a korábbi kormányokat?; három: mik voltak a második Orbán-kormány első döntései?

A Fidesz három fő kérdésben bírálta nyolc éven keresztül a szocialista–szabad demokrata kormányokat: a megszorítások, a reformok és a multiknak a hazai vállalkozásokkal szembeni kedvezményezése miatt. Megszorítások címén amiatt bírálták, hogy az államháztartási hiány mérséklése érdekében mind a belföldi keresletet, mind a lakossági keresletet, mind az egészségügyi, oktatási kiadásokat vagy az önkormányzatok pénzellátását csökkentő intézkedéseket hoztak. A Fidesz újra meg újra elmondta: a megszorításokkal szemben növekedéspárti gazdaságpolitikát tart helyesnek.

Ahogy közeledett a kormányzás átvételének időpontja, növekvő hangerővel állították, hogy a költségvetés hamis, valójában nem 3,8, hanem nagyobb, akár 6-7 százalék is lehet a hiány, ezért új költségvetést készítenek. Orbán azóta elfelejtette az ígéretét, és újra meg újra megerősíti, hogy tartják erre az évre a 3,8 százalékos hiányt. A korábbi állítások tehát azt a szándékot fejezték ki, hogy már 2010 folyamán növeljék a hiányt, mégpedig a korábban megígért, a 29 pontban foglaltnál nagyobb arányú adócsökkentéssel, illetve bizonyos kiadások bővítésével. Erre csak azért nem került sor, mert Barroso Orbánnal találkozva megtiltotta. Matolcsy több alkalommal elmondta: nem indokolt, hogy 2011-ben 3 százalék alatti hiány legyen. Brüsszelből hazatérve most már ezt indokoltnak látja.

Van tehát egy fideszes szándék, amit kénytelenek – legalább szavakban – feladni. Hogy mi ez? Az első Fidesz-kormány idején Matolcsy a növekedés „belső motorjainak begyújtását” hirdette meg 2000-ben, ami a belső kereslet mesterséges felpörgetését és a Bokroscsomag által megfékezett eladósodási folyamat újraindítását jelentette a minimálbér-emeléssel, a köztisztviselői keresetek emelésével és a Széchenyi-tervben elosztott beruházási támogatásokkal. A második Gyurcsány-kormány által 2008 őszén elindított keresletcsökkentő intézkedéseket nemcsak szavakban opponálta a Fidesz, hanem meghirdette a fideszes önkormányzatok keresletbővítő akcióit, tudatos eladósítását, és ezt Debrecennel és Kaposvárral az élen fegyelmezetten végre is hajtották. Amit az elmúlt hónapokban hallottunk, azt mutatja, hogy a Fidesz szándéka újra a belföldi kereslet felpörgetésén alapuló növekedésgyorsítás a hiány növelésével, amitől csak az EU összevont szemöldöke tartja egyelőre vissza. Később majd ehhez szeretnének visszatérni – efelől Matolcsy a gyáriparosok összejövetelén semmi kétséget nem hagyott.

A megszorítások sokszor ismételt elutasítása, az olyan aktusok, mint a hároméves gyes visszaállítása, a kisposták és a vasúti szárnyvonalak újramegnyitása, a női nyugdíjkorhatár leszállítása, azt üzenik, hogy a Fidesz szerint nincs szükség megtakarításokra a nagy ellátórendszerekben. Úgy látják – és jól látják –, hogy a „piszkos munkát” a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány elvégezte, a pénzügyi egyensúly nagyjából rendbe jött. Nem is rövid távú egyensúlyi megfontolásokból lenne sokak szerint szükség a továbbiakban kiadáscsökkentésre, hanem a növekedést terhelő állami újraelosztás mérséklése, a versenyképesség tartós javítása érdekében. A Fidesz azonban másképp, a belső kereslet élénkítésével reméli gyorsítani a növekedést. Gazdaságpolitikájának második eleme tehát a jóléti rendszer terjedelmének fenntartása.

Irány a lehetetlen

Miért mondja Orbán, hogy a valutaalappal csak kölcsönszerződést kötöttünk, és nem gazdaságpolitikai megállapodást, vagyis hogy a külvilágnak csak ahhoz van köze, hogy mekkora lesz a hiány, de ahhoz nincs, hogy ezt hogyan érjük el? Azért, mert a belföldi kereslet mesterséges bővítésére épülő gazdaságpolitikát kíván folytatni, amelybe belefér ugyan, hogy rövid távú bevételnövelő és kiadáscsökkentő akciókkal egy-egy évben a kívánt mértékűre csökkentik a hiányt, de a kiadások tartós mérsékléséhez szükséges rendszerátalakító reformok, amiket a valutaalap is szorgalmaz, már nem.

Határozottak a Fidesz elképzelései a kínálati oldallal kapcsolatban is. A szocialista–szabad demokrata kormányokat azért is bírálta a jobboldal, mert, úgymond, a multinacionális nagyvállalatok befektetéseit kedvezményezték a hazai tulajdonú vállalkozásokkal szemben. Ők viszont azt a logikát kívánják követni az egész gazdaságban, amit a jobboldal a mezőgazdaságban másfél évtizede érvényesít a külföldiek földtulajdonszerzésének tiltásával, a családi gazdaságok támogatásával, a nagyüzemek megtűrésével. A Széchenyi-terv a hazai tulajdonú vállalkozások támogatását helyezi kilátásba, s a közbeszerzési törvény módosításának vagy a másodlagos élelmiszer-vizsgálatnak deklarált célja az immár elvi alapon hirdetett protekcionizmus, ami a fideszes gazdaságpolitika harmadik kulcseleme. Állami pénzzel támogatják a hazai tulajdonú vállalkozásokat, a horribilis mértékű bankadóval s az energetika és a telekommunikáció tervezett különadójával pedig megsarcolják a Magyarországon jelen levő külföldi nagyvállalatokat. Az ő jelenlétüknek a Fidesz nem örül.

A keresleti és kínálati oldallal kapcsolatos elképzelések összefüggenek: a mesterségesen gerjesztett belső kereslet kielégítésében protekcionista piacvédelem esetén jobb esélyei lehetnek a hazai tulajdonú vállalkozásoknak, mint az exportban, ahol ilyen védelem nem áll mögöttük.

Orbán választások előtti utazásai azt sejtetik, hogy nagy jelentőséget tulajdonít az orosz és a kínai gazdasági és pénzügyi kapcsolatok radikális bővítésének. Feltehetően orosz és kínai tőkeimportra, vegyes vállalatokra, finanszírozásra gondol a nyugati kapcsolatok alternatívájaként.

Az euró bevezetésének időpontjáról a Fidesz nem szól. A második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány hatalmas politikai áldozatokkal eljuttatta az országot az ERM-II. küszöbére. Ezt a politikát folytatva 2011-ben már be lehetne lépni az euró előszobájába. A Fidesz azonban szemlátomást nem is akar eurót, nem akar lemondani a pénzügyi szuverenitásnak arról az eszközéről, amit a nemzeti valuta jelent. Nem azért akarja Orbán kiszekálni Simor Andrást és saját ellenőrzése alá vonni a jegybankot, hogy azután miniszterelnökségének remélt évtizedeiben lemondjon a saját monetáris politikáról.

Ez volna hát a Fidesz gazdaságpolitikai koncepciója, amely valóban „gyökeresen más”, mint az elmúlt nyolc év gazdaságpolitikája. Valóban nem tartalmaz megszorításokat, vagyis olyan rendszerátalakító reformokat, amelyek akár az államilag szervezett és finanszírozott szolgáltatások (oktatás, egészségügy, közlekedés, posta) szűkítését, akár a pénzbeli juttatások (családtámogatások, nyugdíj) mérséklését irányoznák elő. Azt feltételezi, hogy a belső kereslet ösztönzésével és a hazai vállalkozások támogatásával elért gyorsabb növekedés elég ahhoz, hogy a gazdaság elbírja az eddig működő jóléti rendszereket és állami szolgáltatásokat. Ez volna az a gazdaságpolitika, amellyel Matolcsy szerint 2030-ra elérjük az Európai Unió átlagát.

Saját hajunknál fogva

Csakhogy ez az önmagát a mocsárból a hajánál fogva kirántó Münchhausen báró gazdaságpolitikája, amelynek a valóságban nincs realitása. Tízmilliós országban, viszonylag magas bérszínvonal és az állami juttatások nemzetközileg is magas színvonala mellett a gazdaság óhatatlanul erősen importfüggő, mert a lakosság, a vállalkozások és az állam keresletének jelentős része csak importból elégíthető ki, kiegyensúlyozott növekedés tehát csak erőteljes exportnövekedés mellett lehetséges. Versenyképes export a közép-európai bérköltségek mellett csak folyamatosan korszerűsödő termeléssel érhető el, amihez viszont nélkülözhetetlen a legfejlettebb országokból érkező működőtőke-import. Az orosz és a kínai kapcsolatok a biztonságos energiaellátás és az értékesítési piac bővítése szempontjából vitathatatlanul fontosak, az onnan származó tőke esetleg biztosíthatja a bajban levő nagyvállalatok túlélését, de a gazdaság korszerűsödéséhez, az exportképesség fenntartásához és javításához szükséges működőtőke-importra csak a fejlett országokból számíthatunk.

A külföldi tőkével létrejövő exportorientált termelés a növekedés első számú hordozója volt az elmúlt húsz évbenMagyarországon, miként a visegrádi országokban és Kínában is. Hazai tulajdonú vállalkozások a legfejlettebb országok növekedésében játszhatnak a külföldi tulajdonúak mellett meghatározó szerepet, de felzárkózó gazdaságokban a vezető szerep a működőtőke-behozatalé. A gyors növekedésnek, a foglalkoztatás látványos bővítésének a hajtóereje a működő tőke behozatala a hatalmas Kínában éppúgy, mint a kicsiny Szlovákiában. Miközben a magyarországi foglalkoztatás stagnált, Szlovákiában a nemzetközi pénzügyi válságot megelőző négy évben a tőkebehozatal folyományaként látványosan emelkedett, és a munkanélküliség csökkent. Hazai kis- és középvállalkozásokba szórni a Széchenyi-tervben előirányzott ezermilliárdot – ez ugyanúgy nem ígér sok új munkahelyet és jelentős termelésnövekedést, mint ahogy az elavult szerkezetű mezőgazdaságba öntött százmilliárdok is csak vegetálást hoztak.

Balassa Béla, a neves amerikai-magyar közgazdász már évtizedekkel ezelőtt kimutatta, újabban pedig Csaba László megerősítette, hogy felzárkózást csak külgazdasági nyitás hozhat, protekcionista gazdaságpolitika nem.

Nincs tehát realitása olyan gyors gazdasági növekedésnek, hogy a gazdaság elbírja az államilag működtetett szolgáltatások eddigi terjedelmének és a jövedelmi transzferek eddigi mértékének fenntartását. Ezért dolgozik sok európai kormány azon, amit mi összefoglalóan államháztartási reformnak szoktunk nevezni, és aminek fontos lépéseire nálunk a Horn-kormány és a második Gyurcsány-kormány vállalkozott. A Fidesz koncepciójában ennek nincs helye, holott nélkülözhetetlen.

Orbán Viktor új világrendről beszél, amelyben megnövekszik az állam szerepe a gazdaságban, és amelyet szembeállít a „szabadpiaci” kapitalizmussal. Úgy gondolja: az ő elképzelései jól illeszkednek ebbe az új világrendbe. Világszerte uralkodó folyamatnak képzeli a maga ábrándjait az államilag uralt gazdasági folyamatokról, a külgazdasági és pénzügyi kapcsolatok kormányzati kézbevételéről, amihez Kínában és Oroszországban remél partnert. Téved.

Sokan hitték két évvel ezelőtt, amikor az államok bankokat államosítottak és mesterségesen ösztönözték a belföldi keresletet, hogy új korszak kezdődik. Ma már látható, hogy ez múló epizód volt, ma már egész Európa újra az állami kiadások csökkentésén fáradozik. A felemelkedés motorja a jövőben is a piaci vállalkozás lesz, nem valamiféle kiterjesztett állami szerepvállalás. Ami pedig Kína szerepének megnövekedését illeti, az nem új gazdasági világrendet jelent, hanem éppen az ellenkezőjét. Kína 1958-ban hirdette meg Nagy-Britannia utolérését és megelőzését, mégpedig az emlékezetes Nagy Ugrással, az európai szocialista országokkal folytatott, tervgazdasági típusú gazdasági együttműködés révén. Az a Kína, amely a bruttó hazai termék volumenét illetően éppen ötven évvel később, 2008-ban valóban megelőzte Nagy-Britanniát, egészen más úton érte el ezt.

Kína – főleg kifelé, külgazdasági kapcsolataiban – kapitalista országgá változott. Ma nem hadseregével fenyegeti a külvilágot, hanem feldolgozóipari exportcikkeinek ellenállhatatlan versenyképességével. Kína szerepének megnövekedése nem a Nyugat visszaszorulását jelenti, hiszen a kétezres évekre Kína is Nyugattá változott. Kína – akárcsak a rendszert váltó Kelet-Közép-Európa – ma valójában azt a világrendet erősíti, amelynek ötven éve még alternatívája próbált lenni. Azt a világrendet, amelyben a versenyképesség, az exportképesség jelent erőt, s nem valamiféle függetlenségnek nevezett bezárkózás. Ebben a világban nem az az erős, aki jól megvan a többiek nélkül, hanem az, aki hatékonyan kapcsolódik be a többiekkel való összefonódásba, a globalizációba.

Orbán Viktor a realitásokkal szembeszegülve a maga protekcionista, hiánynövelő politikáját erőlteti, s mindig csak akkor lép vissza, amikor falba ütközik. Emiatt az elmúlt hónapokra jellemző bizonytalanság az önkormányzati választás után is fennmarad, s vele a forint instabil helyzete is. Egészséges növekedésre, bővülő foglalkoztatásra ilyen politikával nincs esély.

Magyarországon olyan ellenzékre lenne szükség, amely megvalósítható, a nemzetközi folyamatokhoz illeszkedő gazdaságpolitikát szegez szembe a Fidesz münchhauseni gazdaságpolitikájával. Olyan gazdaságpolitikát, amely exportvezérelt növekedésre törekszik, és ezt közvetlen külföldi tőkebefektetésekre építi. Államháztartási egyensúlyra törekszik, nem újabb eladósodásra, hanem az eladósodás fokozatos mérséklésére épít. Így lehet az ország kiszámítható, stabil befektetési hely, amely vonzza a tőkét. Ehhez továbbviszi a jóléti rendszerek és a közszolgáltatások reformját, és ennek talaján csökkenti a vállalkozások adóterheit. A külgazdasági kapcsolatok homlokterébe az Európai Uniót állítja, miközben törekszik a keleti és a tengerentúli kereskedelmi és beruházási kapcsolatok bővítésére is. Ma egyik parlamenti ellenzéki párt sem képvisel ilyen gazdaságpolitikát. A Jobbik és az LMP a gazdaságról ugyanazt mondja, mint a Fidesz, az MSZP pedig jóléti ígéreteket kér számon a kormányon, s más mondanivalója nincs.

A szerző közgazdász

Marabu rajza