A kormány megalakulása után létre is hozták ezt a bizottságot, amely azonban – mint az a minap közzétett jelentéséből egyértelműen kiderül –, nem költségvetési tényadatok korrigálásával vagy meghamisításuk leleplezésével foglalkozott, hanem alapvetően a 2010-es költségvetés kockázataival és a költségvetésre leselkedő veszélyekkel, s a „lényegi hangsúlyt” a „társadalmi és gazdasági folyamatok összesített módú elemzésére” fektették.

– Elég, ember, csukhatja már! Azok ott belül még a mi régi csontvázaink! Marabu rajza

A bizottság feladatának látványos leszűkítése nem teszi fölöslegessé, hogy ismét rögzítsük: alaptalan volt a Fidesz politikusainak és a jobboldali médiának az a sokszor megismételt hazugsága, hogy az elmúlt nyolc év alatt az MSZP–kormányok bármelyike hamis tényadatokat publikált volna a költségvetés vagy az államháztartás helyzetéről. Soha senki nem nevezett még meg egyetlen költségvetési vagy makrogazdasági tényadatot sem, amelyről bebizonyosodott volna, hogy az MSZP-kormány meghamisította. Ha pedig még az Orbán által erre a célra felkért bizottság is mélyen hallgat erről, akkor kijelenthetjük: a rágalom lelepleződött.

A jobboldali politikacsinálók és a Fidesz-barát hecc-média azonban nagyon várta a bizottság „leleplézeseit”. Heteken át a szekrényekből kidőlő csontvázakról beszéltek, olyannyira, hogy a bizottságnak a közbeszédben „csontvázbizottság” lett a neve. A jelentés publikálását követően végül hatvanhárom csontvázról és több százmilliárdos hátrányról szóltak a hírek, s a kormánybarát publicisták „lépten-nyomon talált titkokról és ki nem fizetett számlákról” értekeztek.

Mielőtt ezekről a csontvázakról szólnék, a jelentés nagyobbik részét kitevő általános elemzésről ejtenék pár szót.

Hol a csontváz?

A csontvázbizottság jelentése kritikusan ír „az elmúlt nyolc év túlköltekező költségvetési politikájáról” s a gazdasági növekedés hiányt generáló fenntartásáról. Közgazdászként akár el is lehetne fogadni ezt a megközelítést. De emlékeznünk kell arra, hogy az ellenzékben lévő Fidesz az elmúlt nyolc év alatt a költségvetési takarékosságra, a racionálisabb gazdálkodásra irányuló minden erőfeszítésünket „indokolatlan megszorításokként” utasította el, olyasféle ostoba lózungokkal, hogy „a gaz szocialisták sanyargatják a zembereket”. Emlékszünk a Fidesz újra és újra felvetett ötleteire: az adók azonnali és radikális csökkentésére, a 14. havi nyugdíjra stb. Mind-mind olyan javaslatok voltak, amelyek a hiányt növelték volna még a nemzetközi pénzügyi válság idején is!

A csontvázjelentésnek a társadalmi folyamatokról és a gazdasági helyzetről szóló fejezetei nem tartalmaznak semmiféle közgazdasági újdonságot, a bennük szereplő adatok, a tartalmi elemzések és a következtetések jól ismert szakmai vélemények, melyek a sajtóban korábban is rendszeresen megjelentek. Maximum egyoldalúságukat vagy mértéktévesztésüket lehetne kritika tárgyává tenni. Ezekről rendszeresen vitatkoztunk a parlamentben, legygyakrabban a számvevőszéki és költségvetési bizottság ülésein, ahol Varga Mihály elnökölt. A jelentésben felsorolt problémák többsége ismert lehet az Állami Számvevőszék anyagaiból is. A csontvázbizottság jelentésében tehát sok minden van, de csontváz, az nincs.

A jelentésnek a 2010. évi államháztartási helyzettel foglalkozó fejezetével s a függelékként mindössze kilenc oldalon csatolt „csontvázlistával” mégis foglalkozni kell. A fáradságos munkával összehordott tételek „kivesézését”, a tévedések és pontatlanságok korrekcióját a sajtó- és a közgazdászszakmamár javarészt elvégezte. Én azt tartom leginkább kiemelendőnek, hogy a politikai megrendelés egyértelmű megfogalmazása ellenére a jelentés egyetlenegy alkalommal sem tartalmaz arra vonatkozó kijelentést vagy utalást, hogy a jelentés valamely megállapítása ellentétes lenne a Bajnai-kormány által készített átadásátvételi jegyzőkönyvben szereplő adatokkal, kimutatásokkal, dokumentumokkal. Nem vonják kétségbe a Bajnai-kormány által március 26-án „Átlátható államháztartás” címmel készített jelentésének semmilyen adatát vagy közlését.

A „csontvázak” között számos pontban szerepelnek a költségvetési tervezés mindenkori bizonytalanságából adódó tételek. A kormánybarát sajtó szívesen rágódik például a társasági adó vagy a személyi jövedelemadó „túltervezésén”, ám azt a bizottság sem állítja, hogy a 2009 őszén rendelkezésre álló szakmai prognózisok ne támasztották volna alá a költségvetés tervezetében szereplő tervszámokat. De ezen túlmenően is: Varga Mihálynak, aki két évig pénzügyminiszter is volt, ismernie kellene az államháztartási törvényt, melynek 25. §-a – éppen a tervezési bizonytalanságok kompenzálására – előírja, hogy az éves költségvetésben „általános tartalékot kell képezni az előre nem valószínűsíthető, nem tervezhető kiadásokra, illetve az előirányzott, de elháríthatatlan ok miatt elmaradó bevételek pótlására.”

Természetesen az idei költségvetésben is szerepel ez a tartalék, s ha az adóbevételek a tervezett mértéket nem érik el, a tartalék kormányzati zárolásával a hiánycél tartható. A költségvetési terv elkészítése után csaknem egy évvel a tervezési tételek bizonytalanságát vagy az időközben felmerült kiadási tételek hiányát felhozni ócska blöff. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy pótköltségvetés készítésének szükségessége fel sem merült.

Az pedig, hogy a választási „sejtetések” következtében (hiszen a Fidesz a tavaszi kampányban sem ígért semmit!), a Fidesz ripsz-ropsz átrendezte az adóstruktúrát, már önmagában is több gazdasági és politikai kockázatot jelent, mint a költségvetési tartalék felhasználásával bőven kompenzálható bevételi és kiadási bizonytalanságok. Közgazdászszemmel megmagyarázhatatlan, hogy pl. a 48. oldalon elébb fiskális kockázatokról szól a jelentés, majd 7 sorral alább a deficitcél elérését egyebek mellett a bevallottan 50-60 milliárd forintos bevételkiesést okozó társasági adó csökkentésével (?!) kívánja megvalósítani.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a csontvázbizottság jelentése a Fidesz nagy politikai blöffje, ami azonban nem érte el a közvélemény ingerküszöbét. Olyan politikai lufi, amelyet a hozzáértő szakmai és közéleti értékelések néhány nap alatt kipukkasztottak.

Berlusconi és Chávez nyomában

Nem is érne meg több szót, ha ez a blöff, nem egy újabb, nagyobb hatású blöfföt készítene elő. A háttérben a kormány jelentős fordulatra készül. A Fidesz történetében ilyenre már többször volt példa, Orbán Viktor radikális liberálisból lett keresztény nép–nemzeti konzervatív politikus, miközben pártja is átigazolt az európai liberálisoktól a konzervatív Néppártba. A mostani fordulat azonban komoly belpolitikai kockázatokat is rejt, s a tapasztalt politikus megérezte, hogy soron következő pálfordulása, ha nem készíti kellően elő, akár jelentős bázisvesztéssel is járhat.

Orbán Viktor szerint – mint azt a kormányzása száz napjáról szóló önértékelésében kifejtette –, a nyugati világ eddig egy utópiában élt, és ez most darabokra tört. Szerinte nekünk, magyaroknak van esélyünk arra, hogy eltakarítsuk a bukott korszak – értsd: Nyugat-Európa és Észak-Amerika – romjait. Elég meglepő ezt egy magát konzervatívnak nevező politikus szájából hallani. Sokatmondó, hogy a Fidesz elnöke mindenesetre többször is elhárította magától, hogy esetleg Che Guevarához hasonlítsák.

Szocialista politikusaként fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ez a feltételezett hasonlat azért is sántítana, mert Orbán nem egy félfeudális diktatúra ellen kezd gerillaharcot, hanem – mint eddigi tevékenységéből is kitűnik –, a parlamenti demokrácia, a polgári társadalom és a piacgazdaság felszámolására tesz kísérletet. Ennek alapján inkább Berlusconihoz és Chávezhez hasonlíthatnánk őt. Orbán az előbbi módszereit és stílusát s az utóbbi populista voluntarizmusát próbálja követni.

Orbán és pártja folyamatosan és kitartóan szembeszállt a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok egyensúlyteremtő és válságkezelő törekvéseivel. Miközben a szocialista-szabaddemokrata kormányok mindent elkövettek annak érdekében, hogy a gazdaságot fenntartható fejlődési pályára állítsák, hogy megállítsák az államadósság növekedését és csökkentsék a költségvetés hiányát, a jobboldali ellenzék egyfolytában bevételcsökkentő és kiadásnövelő javaslatokat tett.

A vitathatatlanul fájdalmas kényszerintézkedéseket indokolatlan megszorításoknak, a racionális gazdálkodás szellemének érvényesítését „népnyúzó és szükségtelen reformintézkedéseknek” nevezte. A Fidesz ellenzékben irracionális, ám a választók megtévesztésére és elkábítására tökéletesen alkalmas gazdaságpolitikát képviselt.

Orbánéknak most kell szembesülni azzal, hogy a soha nem publikált, ám mindig sejtetni engedett Kánaán-programmal előbb-utóbb elő kellene rukkolniuk. Akkor pedig kiderül, hogy ilyen nincs! A költségvetési bevételeket csak a kiadások egyidejű leszorítása mellett lehet csökkenteni! A „radikális és azonnali” adócsökkentés a szociális és jóléti kiadások és/vagy a fejlesztési ráfordítások szintén radikális és azonnali csökkentését követeli,hacsak nem engedjük újra elszállni a hiányt! És ma már nem csak a magyar kormánytól függ, hogy mekkora hiányt enged meg.

A világgazdasági válság arra tanította az Európai Unió döntéshozóit, hogy a korábbinál is szigorúbban kezeljék az egyes tagországok hiányszámait. A nemzeti kockázatok európai kockázatot is jelentenek. A maastrichti kritériumok nem légbőlkapott, technokrata limitek, hanem a valóság szorító kényszerének számszerű megjelenítései.

A kormány megalakulásakor Orbán és környezete 7 százalékos hiányról beszélt. Az európai visszhang és a pénzpiaci reakciók nagy nehezen eltérítették őket ettől. Orbán ezután gazdasági szabadságharcról meg a gazdasági önrendelkezés viszszaszerzéséről szónokolt elkötelezett hívei előtt. Ebben a szellemben szakították meg az EU-val és az IMF-fel a készenléti hitelről folyó tárgyalásokat is.

Ennek tragikus pénzpiaci következményei ismertek, a nemzetközi sajtó véleménye lesújtó volt Magyarország új kormányáról. A minap pedig Matolcsy György olyasmit tapasztalt az EU pénzügyminisztereinek értekezletén, amire legrosszabb álmában sem számított. A történtekről a közismerten jól értesült és mindig visszafogott hangvételű The Economist is azt írta lakonikus tömörséggel, hogy Matolcsyt felpofozták az EU-s pénzügyminiszterek. (Mr. Matolcsy received an ear-bashing from EU finance ministers.) S ha hinni lehet a Brüsszelből érkező kósza híreknek, akkor a kemény rendreutasítás nemcsak a hiányról szólt, hanem az IMF-fel és az EU-val való tárgyalások pökhendi felrúgásáról s általában arról az otromba stílusról és szemléletről is, amit az Orbán-kormány megjelenít.

Kánaán-projekt tehát nincs, konvergenciaprogram viszont van! 2010-ben csak a korábban vállalt 3,8 százalék, 2011-ben pedig 3 százalék lehet a hiány.

Négyéves pénzügyminiszteri tevékenységem idején számtalan (esetenként elég heves) vitám volt európai partnereimmel. Természetesen mi is szerettük volna a magyar gazdaság lehetőségeit a lehető legnagyobb mértékben kitágítani, uniós forrásainkat a lehető legnagyobb mértékben megnövelni. Az ország érdekeinek képviseletében sokat vitatkoztunk; voltak jelentős sikereink, de voltak kudarcaink is. (Például akkor, amikor – éppen a hiány számításának az ügyében! – az MNB egyik akkori vezetője, aki a Fidesz pártján áll ma is, a magyar kormány álláspontjával és az ország érdekével ellentétes álláspontot képviselt a pénzügyminiszterek tanácskozásán, s ezzel a Gyurcsány-kormányt a hiány gyorsabb és társadalmilag fájdalmasabb lefaragására kényszerítette.) Az viszont egyszer sem fordult elő, hogy olyan kemény rendreutasításban részesültünk volna, mint most az Orbán-kormány minisztere.

A politikai ármány világbajnokai

Nem gondolom, hogy az EU hozzáállása meglepte volna Orbánt és legfőbb gazdasági tanácsadóit, minisztereit és államtitkárait. Bármennyire is szerettek volna –belpolitikai érdekeik miatt – kibújni a konvergenciaprogram szorításából, elérkezett az igazság órája! Ha pedig ebből a szorításból nem jön (márpedig nem jöhet) ki az, amit választási „sejtetéseik” alapján szavazóik elvárnak tőlük, akkor bizony meginog Orbán hitele, s akár a parlamenti frakció egysége is veszélybe kerülhet. Ez utóbbit Orbánnak is be kellett vallania, amikor Kötcsén említést tett a szükséges ezermilliárdos elvonásról. Ám a jobboldali média ezt nemigen kürtöli szét a választási siker őszi megismétlésére hangolt Fidesz-szavazók között. Amikor pedig a szigorú költségvetés nyilvánosságra kerül, amikor az elkerülhetetlen megszorítások ismertté válnak, akkor…

Nos, akkor lesz igazán szükség a csontvázjelentésre! Akkor kell majd azt mondani, hogy mi jobbat akartunk ugyan, de a szocialista kormányok öröksége nem tette lehetővé!

És ez a Fidesz igazi, nagy blöffje, amivel saját populista ígéreteitől és voluntarista elképzeléseitől úgy próbál megszabadulni, hogy nem a közgazdasági racionalitásra, nem az európai normákra, nem a pénzpiaci követelményekre és a költségvetési fegyelemre hivatkozik – hiszen ezeket ellenzékként is el kellett volna ismernie –, hanem az előző szocialista kormányok állítólagos terhes örökségére!

A Fidesz, mint az már sokszor bebizonyosodott, a politikai ármány tekintetében világbajnok. A hitegetés, a pálfordulás, az illúziókeltés, a politikai bűvészmutatványok nagymestere. Mi, szocialisták, ebben nem kívánunk versengeni a Fidesszel. A társadalom józan többsége előbb vagy utóbb fel fogja ismerni annak az alantas játéknak a lényegét, amelyet Orbán Viktor és a Fidesz vezetői űznek a Fidesz-pártállam megteremtése érdekében. Mi, magyar szocialisták nyíltan vállaljuk elveinket, határozott elképzeléseink vannak a szegénység és a szociális igazságtalanság felszámolására. De tudomásul vesszük az ország lehetőségeit, és reális politikai-gazdasági alternatívát kínálunk a választóknak. Nekünk nincs Kánaán-projektünk, és nem is teszünk úgy, mintha lenne.

Viszont elsők voltunk és maradunk abban a történelmi felismerésben, hogy bármiféle gazdaságpolitikát csak fenntartható pályán, az egyensúlyi növekedés követelményeinek betartásával lehet megvalósítani. Igaz, gyengének bizonyultunk abban, hogy ezt sikerrel tudatosítsuk az ország népében. Ám ez nem változtat azon a tényen, hogy Magyarország fejlődése, európai felzárkózása csak azon a pályán valósítható meg, amelyet a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányok a politikai és társadalmi áldozatok ellenére is felvállaltak: az egyensúlyi növekedés pályáján.

A szerző országgyűlési képviselő (MSZP), 2005-2009 között pénzügyminiszter