A Sarkozy-féle romabotrány után Európát újabb megbotránkozás tartja izgalomban. Thilo Sarrazin német bankszakember és szociáldemokrata politikus könyvet jelentetett meg a németországi mohamedán-kérdésről. Már a cím is provokatív: Németország felszámolja önmagát. A könyv legfontosabb tételei a következők: Németországban a német népszaporulat fokozatosan csökken, a mohamedán bevándorlók viszont fergeteges ütemben szaporodnak. Ha a jelenlegi tendenciákat a jövőre kivetítjük, néhány generáción belül a mohamedánok kerülhetnek többségbe. A mohamedán népesség ráadásul integrálhatatlannak is látszik. A mohamedán gyerekek hatalmas kulturális deficittel indulnak, s ennek a ledolgozására képtelenek.

Intelligenciahányadosuk mélyen alatta marad a német népességének. Ennek következtében sokan közülük munkát sem vállalhatnak. Egyre többen élősködnek a német állam példátlanul liberális jóléti intézményein. Mindezt Sarrazin genetikai okokra is viszszavezeti. A Die Weltnek adott interjújában arról is beszél, hogy ha lehetnek zsidó és baszk gének (és „közismerten” vannak), arab géneknek is lenniük kell. Egy olyan népesség esetében ugyanis, melynek nőtagjai évszázadok óta nem járhatnak iskolába, természetszerű, hogy nem alakulhattak ki azok az értelmi képességek, melyek ma Johann Sebastian Bach leszármazottait jellemezhetik. Így aztán Németország maga alatt vágja a fát, maga teremt lehetőséget arra, hogy a mohamedánok a német állam pénzén szaporodjanak, csapatostul szüljék a „fejkendős lányokat”, akik újabb „fejkendős lányokat” szülhetnek majd...

Sarrazin téziseit a német politikai elit annak ellenére is kategorikusan elutasítja, hogy azok igazságmagva tagadhatatlan. A németországi mohamedánok (zömükben törökök) komoly beilleszkedési problémákkal küzdenek, a német állam intézményei által kidolgozott ún. integrációs program pedig kimondva vagy kimondatlanul, de a német kulturális hegemónia fenntartását célozza.

A német állampolgárrá vált törököktől az állam elvárja, hogy elsajátítsák a német nyelvet, de a törökök már nem várhatják el, hogy a velük együtt élő németek az ő nyelvüket is megpróbálják elsajátítani. Ami talán nem egészen fair. Annál is kevésbé, mert a mai német gazdaság és nem utolsósorban a nyugdíjrendszer jelentős részben a vendégmunkásból lett állampolgárok munkateljesítményein alapul, s ez a jövőben még inkább így lesz. Ezeket a tényeket a nemzetállam haladó hagyományainak jegyében senki nem hajlandó elismerni.

A Szociáldemokrata Párt a szerzőt ki szándékozik zárni a soraiból, és sokak követelték, hogy távolítsák el az állásából is. (Végül Sarrazin maga mondott le.) Ám az internetes fórumok tanúsága szerint a német népesség 80-90 százaléka Sarrazinnak ad igazat. Még Angela Merkel kritikai megjegyzései is az ő könyvének népszerűségét növelik. A könyv néhány hét leforgása alatt már a 6. kiadásánál tart.

Nyilvánvaló, hogy a kérdés kibeszélése, melyet politikai dogmák ez ideig lehetetlenné tettek, többé nem halogatható. Ráadásul, a mohamedán problematika kísértetiesen emlékeztet a kelet-közép-európai romakérdésre is. Csakhogy a viták sajnos – amint azt egy török–német szociológusnő is megállapítja – nem a lényegi kérdésekről folyik. Az egyik tábor mereven elutasítja Sarrazin kérdésfelvetését is, a másik meg mámorosan kibeszéli rasszista-kisebbségellenes nézeteit.

Hogy miként kerültek Németországba a mohamedánok, s hogy miért nem is gondol ma már gyerekvállalásra Bach büszke utódainak legalább harmada – ezek a kérdések fel sem merülnek. Pedig valahol itt van a kutya elásva. Annak ugyanis, hogy a sokak által mélyen megvetett mohamedán hívők hisznek a családban és a gyermekáldásban, a mi formailag zsidó-keresztény társadalmaink pedig csak a pillanatnak élnek, és úgy érzik, semminemű kötelezettségük nincs a jövendő nemzedékekkel szemben, oka van.

Ahogyan annak is, hogy agresszíven materialista civilizációnk fokozatosan felszámolni látszik önnön közösségi létfeltételeit. Ahhoz, sajnos már a Sarrazin által kárhoztatott arab IQ is bőven elegendő, hogy valaki rájöhessen, az a fajta individualizmus, mely „vendégmunkások” dolgoztatására rendezkedik be, miközben feljogosítva érzi magát arra, hogy felzabálja társadalmának erőforrásait, öngyilkos ideológia. El lehet ítélni azokat, akik egy ilyen hochintelligensen „lebutított” társadalomba nem tartják szerencsésnek beleolvadni, sőt a maguk – társadalmi vonatkozásban racionálisabbnak tűnő – nézőpontjából meg is vetik azokat, akik integráció címén asszimilálni szeretnék őket?

Ráadásul Sarrazin érvei (a hatalmas tényanyag dacára is) enyhén szólva ingatagoknak tűnnek. Nehezen képzelhető, hogy néhány évszázad a mohamedán népesség génjeiben az általa feltételezettekhez mérhető nyomokat hagyhasson. Ahogyan az IQ vizsgálatának nyugati módszertana sem ugyanazt méri a mohamedánoknál, mint a keresztényeknél. Feltehetőleg a mi mohamedán IQ-ink is csapnivalóak lennének. Számos adat utal arra is, hogy a mai német iskolák éltanulói korántsem a németek, hanem az ázsiaiak: hinduk, vietnámiak, kínaiak. Arról nem is beszélve, hogy az európai tudományosság alapjait a középkori mohamedán kultúra mentette át a reneszánsz Európájába.

A törökök munkája nélkül a mai Németország sem lehetne az, ami. Miért ne volna tehát a mohamedánoknak is joguk berendezkedni az – immár közös – hazában? A Nyugatnak az az igénye, hogy kultúráját, dominanciára törekvését, sőt vallási meggyőződéseit az egyetemes emberiség vívmányainak, a mohamedánok analóg értékeit és törekvéseit pedig a barbár partikularizmus megnyilvánulásainak állítsa be, tudományosan (azaz racionálisan) megalapozhatatlan. Az ésszerűség esztelen mítoszaiba beleszédült Németország – és az egész ún. művelt Nyugat – valóban felszámolni látszik önmagát, de egészen más értelemben, mint ahogyan Sarrazin véli.

A németországi mohamedánok helyzete – lényegi vonatkozásokban – analóg a kelet-közép-európai romákéval. Eredetileg az utóbbiakat is munkáskéz gyanánt engedtük be országainkba, s a román fejedelemségekben például jó időn át rabsorban is kellett dolgozniuk. A mohamedánokra vonatkoztatva is csak megismételhetem azt a korábban több helyütt is (az ÉS-ben, az Új Magyar Szóban, a Brassói Lapokban, a Népszabadságban) megfogalmazott nézetemet, miszerint a romák csakis a közösségi jogok alapján, saját intézményeik, közösségi rendjük kialakításával, azaz a ma még szitokszóként emlegetett „párhuzamos társadalmak” legitim alakzatainak megteremtésével integrálhatók a fokozatosan több nemzetiségűvé váló XXI. századi államba.

A kétnyelvű iskolarendszer, a közös, de többnyelvű kulturális intézmények, a többnemzetiségű politikai közösség csak a nemzetállami elvakultságok perspektívájából botrány. A XIX. század Erdélyében vagy a XVII. századi Franciaországban, amíg a jakobinus fanatizmus alá nem aknázta, nagyon is ígéretesnek bizonyult, s ha többségi rögeszméinkről lemondhatnánk, ma is annak bizonyulhatna. A párhuzamos társadalmak integrációja révén nemcsak az európai nyelvek és kultúrák értékeinek elsajátítása gazdagíthatná a mohamedán közösségeket, hanem a mohamedán közösségek nyelvének, értékeinek megismerése és elsajátítása is segíthetné az európai közösségeket a hagyományos európai értékek, a család, a közösség iránti felelősség újrafelfedezésében. Az állam mint politikai közösség nem pusztán a németek legitim tulajdona, hanem azoké a mohamedánoké is, akik letelepedtek a honban.

Ha ezt a Nyugat (és a Kelet) társadalmai nem tudatosítják, hosszú távon tragikus következményeknek nézhetnek elébe. Ha ugyanis a mohamedánok tényleg többségbe kerülnek Németországban, mi akadályozhatja meg őket abban, hogy saját kultúrájukat és akár saját nyelvüket tegyék hivatalossá, s a kisebbségi németektől ugyanúgy megvonják az anyanyelv hivatalos használatához való jogot, mint ahogyan a németek ma tőlük? Védelmet csakis azok a közösségi jogok jelenthetnének számukra, melyeket a Nyugat ma merő félelemből tőlünk is megtagad. A ma még nagylelkűségnek álcázott, később azonban elkerülhetetlenül leplezetlenné fajuló kényszer hosszabb távon aligha jelent megoldást.

A kisebbségek által illegitimnek érzett erőszak mindig visszaüt. E tételt mi sem példázhatná beszédesebben, mint a határon túli magyarság sorsa. Ha Magyarország annak idején képes lett volna arra, hogy nemzetiségeit egyenrangú közösségekként integrálja a magyar államba, ma talán mi magyarok is saját szövetségi államunkban élhetnénk. Akárcsak a velünk együtt élő románok, szlovákok, szerbek. De mi sem voltunk képesek belátni, hogy a nemzetiségek tényleges (azaz közösségi) integrációja legalább annyira a mi érdekünk, mint az övék. A közösségi integrációra csakis a kölcsönösség teremthetett volna lehetőséget; ha mi késznek mutatkoztunk volna arra, hogy elsajátítsuk a velünk együtt élők nyelvét. Ez esetben senkinek nem kellett volna asszimilálódnia. A másik nyelvének és kultúrájának fennmaradását nem az intoleráns faj- és nyelvvédelem, hanem a konkurens közösség nyelvtudása garantálhatta volna.

Efféle kölcsönösségnek azonban sem Nyugaton, sem Keleten, semmi jele. A vitázó felek még mindig a kisebbségellenes nemzetállam asszimilatív patternjeiben gondolkodnak. Magyarországon is. Lásd Seres László A provokátor című írását a Hírszerző.hu hírportálon! Az egyetlen „előrelépés” az, hogy asszimiláció helyett ma már a többségiek is inkább integrációról beszélnek. Ám ezalatt változatlanul azt az asszimilációt értik, melyet Seres leplezetlenül meg is nevez.

Ami meg a sariját, a „becsületgyilkosságokat”, a megkövezést illeti, (amiket különböző változatokban az európai civilizáció mintaképe, a görög demokrácia is gyakorolt), ma már a németországi mohamedánok elsöprő többsége is elítéli. Ha nem így lenne, nem választották volna éppen Németországot. Abban pedig, hogy az arab államokban ezeknek az archaikus szokásoknak az elutasítása nem mindenütt történhetett meg, nem lebecsülendő szerepük lehet a zsidó-keresztény civilizáció és a mohamedán kultúra közti „vallásháborúknak” is.

A szerző újságíró, kisebbségkutató (Sepsiszentgyörgy)