Kádár új növekedési pályáról álmodott, ám, mint tudjuk, egyszerre takarékoskodni (azaz a nemzetgazdaságból pénzt kivonni) és jólétet fokozni finoman szólva is bajos. Sőt lehetetlen. Tudjuk továbbá, hogy a kádári vállalkozásnak mi lett a vége. Gyötrelmes eladósodás.

Az akkori történésekben az volt a rettenetes, hogy minden közgazdász tudta (egyesek mondták is), hogy az a bizonyos 1985-ös kongresszus egymásnak szögesen ellentmondó, tehát megvalósíthatatlan célokat tűzött ki. Egyáltalán nem volt igaz, hogy a kongresszust megelőző év „jó eredményeire” növekedést lehet alapozni. Marjai József miniszterelnök-helyettes volt az egyetlen, aki a nyilvánosság előtt ezt (igaz, a Nagy Tanácskozás után) kereken ki is mondta. Még vége se volt az évnek, a tervhivatal és a PM nyomban lefelé kezdte kerekíteni az ötéves terv számait – nem pedig fölfelé, ahogyan az a kongresszusi határozatból következett volna.

Mindezt természetesen a történelmi párhuzam kedvéért mondom el, ámde azzal a kiegészítéssel, hogy annak idején a mainál jóval kedvezőbb feltételek mellett tudtunk hiteleket fölvenni, s nemhogy háborúban álltunk volna a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), hanem ráálltunk annak a „járszalagjára”. Mellesleg ők is tele voltak jóindulattal irántunk, mert Magyarország volt az IMF és a Világbank első kommunista tagországa, afféle nyájtól elkóborló valaki, akinek az adatain keresztül belenézhettek a KGST titokban tartott dolgaiba is.

Az IMF mögöttünk állt, ezért tudtunk a pénzpiacokról is konzorciális (szabadon felhasználható) finánchiteleket tömegével fölvenni. Olykor még segélyszámba menő pénzeket is kaptunk – Grósz például az NSZK-tól. Ma nincs ilyen mázlink. De mindettől persze az akkori hitelszerződések szerződések maradtak, fizetnünk kellett, s miközben a politikai vezetők azt mondták, hogy a hitelek a gazdaság exporttermelő képességének fokozását szolgálják, hazudtak, mert az új hitelek arra kellettek, hogy a régieket törleszteni tudjuk. A lyukakat pedig Kádár és az utódok kormányai kénytelenek voltak állandó áremelésekkel betömni.

Huszonöt év alatt tagadhatatlanul fordult a világ, de azért bizonyos „tankönyvi” igazságok érintetlenek maradtak. Ezt figyelmébe ajánlom a mai kormánynak. Amiképp azt is, hogy ha annak idején nem számított, mit mond egy kommunista vezető (ami számított, az az amerikai jegybank elnökének egy-egy, ritkaságszámba menő megnyilvánulása volt, mely nyomban módosítani volt képes az árfolyamokat), ma már a teljesen integrált piacok érzékenysége olyan fokú, hogy akár egy vigyázatlan vagy érthetetlenül dacos mondat is nemzetgazdasági fokozatú károkat tud okozni (vö. hitelkockázati felár, kamatfelár). Huszonöt éve Magyarország kiszolgáltatott volt, de még ebben a minőségében is szerették. Ma is kiszolgáltatott (pénzpolitikailag egyáltalán nem szuverén, bármit mondjon is Orbán), de nem szeretik. Ez az érzület, minthogy a kommunizmus bukása után valamennyien egyneműek lettünk, kiveszett.