Volt már hasonló kaliberű személy az MLSZ élén Demján Sándor személyében, de fel kellett adnia, a „közeg” simán megbuktatta. Kisteleki István sem tudott maradandót alkotni. A rend, munka, fegyelem szlogen nem volt elég az eredményességhez. Ma sem tisztázott hirtelen lemondásának a története.

A sport romokban

De nézzük a jövő lehetőségeit, összefüggéseit a teljesség igénye nélkül.

Próbáljuk elhinni, hogy az MLSZ új alapszabálya a törvényesség betartását biztosítja. Az új elnökség személyi összetétele reményt ad arra, hogy nem egyes személyek által képviselt klubok, hanem a magyar labdarúgás egyetemes érdekei érvényesüljenek. Talán sor kerül a múlt részletes értékelésére és a felelősség megállapítására is. A labdarúgás mindennapjait kőkemény piaci harc jellemzi. A közelmúlt pénzügyi válsága sem rengette meg a nemzetközi futballt. Ligák, klubok, játékosok, menedzserek, tévétársaságok küzdenek a pénzért, itthon többnyire a túlélésért. A piac meghatározója az eladható áru, ami nálunk nincs.

Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. A multiklubok hatalmas költségvetés mellett összevásárolják a kész játékosokat, és velük érdekes, élvezhető, felejthetetlen mérkőzéseket varázsolnak hétről hétre a pályákra és a tévék képernyőire. Sok klub játékosállománya erősebb az országot képviselő válogatottnál is. Ezért a produkcióért szívesen fizetnek az emberek. A kisebb klubok is eltartják magukat, hiszen a labdarúgás fogyasztható látványsport. Az állam nem avatkozik be a piacba.

Nálunk viszont nincs se látvány, se pénz. Néhány magyar úr – de meg kell becsülni őket! – klubtulajdonosként saját pénzét kockáztatja (így mulat egy magyar úr).

A bajnokság alacsony színvonalát, élvezeti értékét, a csapatok hazai eredményességét külföldről vásárolt, olcsó játékosokkal próbálják feljavítani. Ezek a játékosok aztán beleszürkülnek a magyar valóságba, a színvonal nem javul, viszont a vendégjátékosok a hazai fiatalok csapatba kerülését, fejlődési lehetőségeit akadályozzák.

Stadionokat ugyan lehet építeni, csakhogy azokat átlagosan 3 ezer nézővel nem lehet fenntartani. A produkció, az „áru” eladhatatlan.

Az állam időnként némi pénzügyi segítséget nyújt, felhalmozott adósságokat enged el, közvetlen és közvetett költségvetési támogatást ad, legutóbb pedig jelentős adókedvezményeket biztosított. De igazából nem azt teszi, ami a feladata lenne. És ez sajnos az egész magyar sport finanszírozására jellemző. Az utóbbi húsz év alatt a gyermek- és diáksport, az ifjúság testkultúrája, így a népegészségügy is lehangoló állapotba került a demagóg politikai szólamok ellenére. Az iskolai testnevelés és a főiskolai, egyetemi sport romokban van. Tornatermek, tanuszodák tömegére lenne szükség, ezeket kellene állami segítséggel felépíteni, üzemeltetni és karbantartani.

Ez az állapot kihat a magyar labdarúgásra is.

Össze kellene fogni, mondják, én meg azt kérdezem: kinek kivel? Semmi esetre sem azokkal, akik az utóbbi harminc év mélyrepülésében szerepet játszottak, akiknek ebben erkölcsi felelősségük van.

A profi sport tartsa el magát

2007 nyarán az Országgyűlés öt parlamenti párt egyetértésével elfogadta a Nemzeti Sportstratégiát. Mindent leírtak benne, amit a politikusok szerint meg kellene tenni a magyar sport felemelkedése érdekében. Volt ezek között értelmes és értelmetlen feladat is, csak éppen a három legfontosabb dolog hiányzott a stratégiából: a hogyan?, a mikor? és a miből?. Így aztán a stratégia elfogadása után minden maradt a régiben.

Az éves költségvetési támogatás elosztása átláthatatlan, többcsatornás maradt, jelenleg is az. Versenyzők, edzők, szövetségek állami pénzekből, egy időben legalább három-négy helyről részesülnek juttatásban. Kinek milyen az érdekérvényesítési képessége, úgy jut aránytalanul több vagy kevesebb támogatáshoz. Ma sincs konkrétan meghatározva, mi az állam feladata, és hogy az állami pénzek főszabályként milyen csatornán, milyen arányban kerülnek oda, ahol a feladat és azzal együtt a felelősség is van.

Az állam ne támogassa a profi sportot, az tartsa el magát. Viszont támogatni kell a MOB-on keresztül az ún. elit sportot, azt a 12–15 olimpiai sportágat, amelyek nemzeti öntudatunkhoz és hagyományainkhozméltóan eddig eredményes szereplői voltak az olimpiai mozgalomnak. Az állam támogassa a szabadidő- és diáksportot, pályázat útján a létesítményfejlesztést. Jelenleg az élsportnak jut a sportra szánt költségvetési pénzek 70 százaléka, a diák- és szabadidősportra pedig a 30 százaléka. Külföldön ez az arány fordított. Ezt az arányt fokozatosan nálunk is meg kell fordítani, de legalábbis 50-50 százalékra módosítani.

Az új kormányfő még a választások előtt, 2010. január 6-án stratégiai kérdésként hirdette meg a diák- és szabadidősport kiemelt támogatását. Helyesen tette! Ezzel szemben a megválasztása után azonnal bevezetett adókedvezmények és különtámogatások haszonélvezője nem a diák- és szabadidősport lett. Ellenkezőleg, ez utóbbiaktól azonnal költségvetési pénzeket vontak el. Nem hiszem el, hogy a miniszterelnök a meghirdetett programjának a végrehajtását így képzelte el.

A többcsatornás rendszer megszüntetésének a törekvése is azonnal zátonyra futott. Ripsz-ropsz leválasztották a NUSI-ról a NUPI-t (a Nemzeti Utánpótlás-nevelési és Sportszolgáltató Intézetről a Nemzeti Utánpótlás-nevelési Intézetet), és most már a NUPI igazgatója egy személyben, minden kontroll nélkül jogosult dönteni az utánpótlás-nevelést szolgáló, éves szinten mintegy 2,5 milliárd Ft költségvetési pénz sorsáról. Az utánpótlás-neveléssel lehet könnyű pénzeket szerezni, kapcsolat-rendszerük alapján a szakmát pénzszerzésre, álcának használók egy zászló alatt csoportosulnak. A NUPI a költségvetési pénzből 6-700 millió Ft-ot személyi kiadásokra fordít, ebből 40 fő igazgatási feladatokat lát el, a többit főállású és mellékállású edzőknek fizetik ki.

Van olyan sportág, ahol 19 fő- és mellékállású, és van olyan alapsportág, ahol viszont csak egy fő- + 3 mellékfoglalkozású edző dolgozik a NUPI státusában. De vannak olyan egyesületek is, amelyeknek nincsenek is saját edzőik, mert azok a NUPI-nál vannak státusban. Ezt a rendszert elfogadhatatlannak tartom. Ugyanakkor az utánpótlás-nevelés legfontosabb részével, a kiválasztással a NUPI nem is foglalkozik, ugyanis a programokba csak a szövetségek ajánlásával lehet bekerülni.

Az utánpótlás-nevelés ugyanis a valóságban az egyesületeknél és a szövetségeknél történik. A felelősség is ott van. Az olim piai sportágakban a MOB-nak kell ezt a feladatot koordinálnia, hiszen a jövő olim piai szerepléséért a MOB a felelős. Ahol a feladat és a felelősség, ott döntsenek a pénzek hatékony, egycsatornás felhasználásáról is. A labdarúgást mint a legnépszerűbb sportágat természetesen érdemes ebből a körből kiemelten kezelni.

Az alap: a kiválasztás

Állítom, hogy az egész magyar sport legalapvetőbb kérdése a helyes kiválasztás. Ezt pedig a diáksport állami támogatási rendszerében kell elkezdeni és megoldani. Az iskolákban az elméleti tárgyakban kötelező, egységes, ún. kompetenciatesztet alkalmaznak. Az iskolai sportban ilyen kötelező rendszer nincs. Ennek hiányában nem lehet kiválasztani azokat a fiatalokat, akik fizikailag és mentálisan is alkalmasak a nagyobb sportfeladatok megoldására. (Az NDK-ban ezt a rendszert már régen kitalálták.) Ezeket a fiatalokat érdemes menedzselni, és érdemes a nem kevés pénzből létrehozott sportiskolákba, akadémiákba beiskolázni, részükre átlagon felüli feltételeket biztosítani.

A Nemzeti Sportstratégiába kezdeményezésemre ötpárti bizottsági indítványként szavazásra került az egységes Nemzeti Fittségi Teszt (NFT) bevezetésének a szükségessége. A szavazásnál nyilván az Önkormányzati Minisztérium szakapparátusának véleménye alapján a kormány már nem támogatta az indítványt, a parlament mégis megszavazta azt a Fidesz-frakció és néhány kormánypárti képviselő szavazatával. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2008-ban a Miniszterelnöki Hivatalon keresztül egymilliárd Ft rendkívüli keretet biztosítottak az NFT céljára a diáksport részére. Az illetékes főosztályvezető azonban kijelentette, hogy azt a pénzt nem az NFT-re, hanem a tanórán kívüli foglalkozásokra fogják felhasználni.

A pénz ily módon elkerülte az NFT-t. A stratégia végrehajtási feladattervében az NFT bevezetésének végső határideje 2008 decembere volt. Az ügyben illetékes főosztályvezető és helyettese csak a 2009 januárjában hivatalba lépett új szakállamtitkár utasítására kezdte meg a program végrehajtásának előkészítését. Néhány megbeszélésnél azonban többre nem futotta, és úgy tűnik, hogy ezzel ez a program ki is múlt. Pedig akkor először az oktatási tárca is hajlandóságot mutatott törvényi szinten rögzítendő egységes fizikai teszt iskolai bevezetésére. Sajnálatos, hogy az utánpótlás-nevelésért felelős NUPI igazgatója a legkisebb közreműködésre sem volt hajlandó ebben az ügyben.

Még egy adalék: azok, akik eddig akadályozták a teljesen elhanyagolt, de nélkülözhetetlen alapszintű kiválasztás beindítását – ami mellesleg lehetővé tenné az egész magyar fiatalság fizikai állapotának felmérését is –, azok közül az egyik most az új államtitkár kabinetfőnöke, a másik pedig főosztályvezető lett, és építik szépen tovább a magyar sportot...

Bocsánat, hogy egy kicsit elkanyarodtam a labdarúgástól, de a dolgok összefüggenek, és a magyar valóság erősen kihat erre a sportágra is.

Több mint 20 éve: elnökségek jöttek-mentek, s kivétel nélkül zászlójukra tűzték – egyébként helyesen, de eredménytelenül – az utánpótlás-nevelés fontosságát. Futballakadémiák jöttek létre, s az sem vitás, hogy oda ügyes (ez egy kicsit kevés) gyerekek nyertek felvételt. A hiányos szakmai koncepció azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. Erre jó példa a felcsúti Puskás Akadémia, ahonnan több év eredménytelensége után először hét edzőt küldtek el, majd az egészért igazán felelős szakvezető helyére is új ember került. Az egész labdarúgás szemléletére jellemző az is, hogy a több mint 3 milliárd Ft-ért felépített telki edzőközpontba még atlétikai pályát sem építettek.

Az eredménytelenség két fő okra vezethető vissza: a helytelen kiválasztásra és az alacsony színvonalú fizikai képzésre. A szülők elviszik a gyerekeiket focizni, és az ügyesebbje máris kiválasztásra kerül. Ez pedig kevés, ugyanis legtöbbjük sem fizikailag, sem keringésileg, sem mentálisan nem alkalmas nagyobb feladatok végrehajtására. A fiatalok keringési rendszerének kifejlődése 18 éves korban befejeződik, ezért azt addig kiemelten fejleszteni kell, és ezt csak labdával nem lehet.

A fiatalok fizikai és mentális képességei mérhetők, és itt ismét felhívnám a figyelmet az egységes iskolai fizikai teszt megteremtésének szükségességére. A teszt segítségével kiválasztott és felkészített gyerekekre lehet majd építeni a magyar focit. Ők lehetnek majd képesek a hazai bajnokságban is meghatározó szerephez jutni a sok olcsó, de pillanatnyilag jobb külföldi játékos helyett.

Mindehhez jelentős szemléletváltásra és szakmai megújulásra van szükség.

Az igazsághoz hozzátartozik – már csak az összefüggések miatt is –, hogy élvonalbeli edzőink kapott anyaggal dolgoznak. A játékos annyi és olyan edzésmunkát végez, amennyit és amilyet követelnek tőle. Ha az edző a munkát nem ismeri, követelményeket sem tud támasztani.Magyarországon az egy játékosra eső, prolicences edzők száma a világon a legmagasabb, de az edzői licencrendszer sem hozta meg a meghirdetett változást és eredményességet, legfeljebb állástalan edzőket termelt. A szakmai belterjesség megszüntetése az elsődleges feladat. Az edzők egymást oktatják régi tankönyvekből, csak egymást ismerik el, és ha baj van, összezárnak.

Végül a kérdés már csak az, hogy a kormányt képviselő Nemzeti Erőforrás Minisztérium és az MLSZ, ki-ki a saját területén akarja-e és képes lesz-e együttesen meghozni azokat a szabályokat és megtalálni azokat a külső személyeket, akiknek a segítségével új irányt adhatnának a labdarúgásnak. Az már nyilvánvaló, hogy a régi utánpótlás-nevelési szólamok csak időnyerésre elegendők, a felemelkedéshez nem.

Természetesen egyéb összefüggések is vannak, amelyek ugyancsak kihatnak a magyar sport és azon belül a labdarúgás helyzetére. Így például, a teljesség igénye nélkül: a létesítményfejlesztés koncepcióhiánya, a sportigazgatási rendszer szétesése, a kiszámítható jogi és gazdasági stabilitás hiá nya, vagy az az egyáltalán nem szükségszerűen megőrzendő hagyomány, hogy az egyes sportszervezetek élén politikusok állnak. Ezeknek a kérdéseknek az elemzése itt most ezen az íráson belül nem lehetséges.

Értsünk azonban egyet abban, hogy az ifjúság nevelése, a fiatalok képzése állami feladat, és abban is, hogy a kiválasztást, bármilyen sportágról legyen is szó, az iskolában kell elkezdeni, ha nem is föltétlenül a mindennapos testnevelés bevezetésével.

Bízom benne, hogy a köztudottan sportszerető miniszterelnök a sport területén is megteszi a változáshoz szükséges intézkedéseket, amelyek elsődlegesen valóban nem pénzügyi jellegűek.

A szerző olimpiai bajnok, a Wesselényi Miklós Sport Közalapítvány elnöke