Hajléktalan – ne is lássuk!
Pintér Sándor belügyminiszter néhány hete kilátásba helyezte, hogy „a munkát megvető réteget munkára fogjuk szoktatni, a közterületeket megtisztítjuk a koldusoktól és az ország hangulatát rontó személyektől”. Hasonló szellemben nyilatkozott Tarlós István, aki szerint „nem arra találták ki sem a nemzet fővárosát, sem a pályaudvarokat, sem az aluljárókat, sem a köztereket, hogy bizonytalan helyzetbe sodródott, olykor vesztenivaló nélküli emberek folyamatosan molesztálják a többieket, és használhatatlanná tegyék Budapestet”.
A Fidesz főpolgármester-jelöltje legalább következetes: már az előző önkormányzati választások előtt is így dicsekedett: „Leszedettem a vadplakátokat, graffitimentesítettünk, szigorú ebrendeletet alkottunk, felléptünk az illegális szemetelőkkel szemben, hajléktalanokat lakoltattunk ki, médiavisszhang nélkül.” Nem csak a Fideszre jellemzőek olyan nyilatkozatok, amelyek az utcán élő hajléktalan embereket nem emberként, hanem a vadplakátozáshoz vagy közúti kátyúkhoz hasonló kellemetlen jelenségként kezelik. Ahogyan a Fidesz politikusait bizonyára a keresztény felebaráti szeretet vezérli a hajléktalan embereket megalázó, kirekesztő nyilatkozatokra, úgy Molnár Gyulából, az MSZP újbudai polgármesteréből nyilván őszinte baloldali elkötelezettsége beszélt, amikor a „hajléktalanprobléma” megoldására tavaly ősszel tizenöt „hajléktalanmentes övezet” kialakítását javasolta, „ahol a hajléktalanok nem telepedhetnek le, azaz innen elküldik őket és nem is térhetnek vissza.”
De miként képzeli el a Fidesz a közterületek „megtisztítását az ország hangulatát rontó személyektől?” A Fidesz kispesti programja a következőket írja: „Vannak, akik önhibájukon kívül kerülnek az utcára, ám vannak, akik életmódszerűen laknak ott. Személyes sorsuk és esetleges tragédiájuk nem jogosít arra, hogy egy közösség életét megkeserítsék. Tisztességes környezetet biztosítva számukra el tudjuk érni, hogy rendeletben tiltsuk meg a közterületen alvást.” Ennél tekintélyesebb forrás a Belügyminisztérium honlapján nyilvánosságra hozott törvényjavaslat, ami úgy változtatná meg a jogszabályokat, hogy „a közterületek nem rendeltetésszerű használatának esetkörére (pl. hajléktalanok életvitelszerű ottlakása) az önkormányzatoknak lehetőségük legyen szigorúbb közterületi szabályok és szankciók megállapítására helyi rendeletükben pl. a hajléktalanok kitiltására a közterületekről.”
Embertelen, gyáva, értelmetlen
Ezek a kezdeményezések: embertelenek, alkotmányellenesek, gyávák és hiábavalóak. Legelőször is embertelenek, hiszen ha életbe lépnek, akkor az utcán élő hajléktalan embertársainkat a társadalmi kirekesztés, a mindennapos diszkrimináció és megaláztatások, valamint a természeti erőknek való kiszolgáltatottság mellett a hatósági erőszak fokozottabb veszélye is sújtja majd. Ez azt is jelentheti, hogy még inkább rejtőzködniük kell, és így sokkal nehezebben érheti őket utol az utcai szociális munkások és a jó szándékú állampolgárok gyakran életmentő segítsége.
Szakmai körökben természetesen foglalkoznak azzal, hogy melyek azok a szűken körülhatárolt esetek, amikor indokolt lehet a hajléktalan embert akár hozzájárulása nélkül is bevinni egy menedékhelyre (nagyon hideg időben, önmaga ellátására képtelen vagy 70 év fölötti személy esetén, a közvetlen életveszély elhárítása érdekében). Itt azonban egészen másról van szó, arról, hogy a hajléktalan embereket nem a saját érdekükben, hanem a fedéllel rendelkező, szerencsésebb sorsú emberek jobb közérzete érdekében távolítanának el a közterületekről.
Másodszor, a „hajléktalanok kitiltása a közterületekről” alkotmányellenes: sérti a törvény előtti egyenlőség eszméjét, az emberi méltósághoz való jogot, valamint a szabad mozgás jogát. Az állampolgári jogok biztosának jelentése szerint megengedhetetlen minden olyan adminisztratív megoldás, vagy arra irányuló javaslat, amely „a szükséges intézkedéseket a hajléktalanok közterületi jelenlétének »városképi kérdésre« adott válaszaként próbálja megfogalmazni. Továbbá alkotmányosan sem indokolható semmiféle, a hajlék nélkül élő emberek életszükségleteit tovább nehezítő intézkedés.”
Harmadszor, a Fidesz fent idézett politikusai gyávák, hiszen a rendteremtés szellemében a társadalom legvédtelenebb csoportjait támadják. Az utcán élő hajléktalan emberek elleni rendőri fellépés tervein kívül tanulságos az is, hogy kik lettek a tekintélyelvű neokonzervatív fordulat első áldozatai: egy fi atalkorú prostituált lány, valamint három 15 éves diák, akik néhány ezer forint értékű bizsut akartak ellopni. Igazi elszántság, bátorság nem a legkiszolgáltatottabbak hatósági zaklatásához és értelmetlen elzárásához kell, hanem a súlyos bűncselekmények, illetve a köztársaságot százmilliárdokkal megkárosító korrupció (például a pártfinanszírozás körüli szervezett bűnözés) elleni hathatós, politikai szempontokra, pártállásra nem tekintő hathatós fellépéshez kellene. Kemény intézkedésekhez a hetente egy magyar nő életét követelő családon belüli erőszak elkövetőivel, vagy az uzsorásokkal és a prostitúció haszonélvezőivel (és nem annak áldozataival!) szemben. Végül, az utcai hajléktalanság karhatalmi „kezelése” hiábavaló is. A hajléktalan embereket a kirekesztés és a szegregálás biztosan nem fogja otthonhoz juttatni. A tervezett intézkedések azonban még a saját célkitűzésük, a hajléktalanság láthatatlanná tétele szempontjából is hiábavalók. Ameddig nincsen mindannyiunknak otthona, a jóléti ellátórendszer pedig nem képes minden rászorulónak megfelelő ellátást nyújtani, addig mindig lesznek olyanok, akik arra kényszerülnek, hogy közterületen éljenek. Az utcai hajléktalanság nem attól fog visszaszorulni, ha a hajléktalan embereket esténként rendőri erőszakkal kényszerítik tömegszállásokra, ha rövidebb-hosszabb időre bebörtönzik őket, vagy ha az egyik kerületi önkormányzat átkergeti a hajléktalan embereket egy másik kerületbe, hanem attól, ha egyre kevesebben kényszerülnek rá, hogy az utcán éljenek.
Persze még a hajléktalanság kriminalizálását támogatók sem annyira cinikusak, hogy nyíltan a hajléktalanok egyik helyről a másikra való elűzésében jelöljék meg a probléma megoldását. Épp ellenkezőleg: gyakran hivatkoznak az ellátórendszer igénybevételének lehetőségére. Ha tehát az utcán élő emberek számára elegendő lakhatási lehetőség áll rendelkezésre, ha a társadalom megtett minden tőle telhetőt, és nem a jóléti intézményrendszer hiányosságai miatt élnek emberek az utcán, akkor nyilván a saját hibájukból élnek ott, azért, mert „nem akarnak bemenni a szállóra”. Nyilván azért nem akarnak, mert ők nem hozzánk hasonló emberek, akiknek szükségük és igényük lenne a tisztességes lakhatásra, hanem olyan furcsa lények, akik valamiért jobban érzik magukat a hidegben és a mocsokban. Ez a vélekedés egyrészt hozzájárul a hajléktalan emberek – mind érzelmi, mind térbeli – eltávolításához, másrészt eltereli a figyelmet az elmúlt évtizedek súlyos társadalompolitikai hibáiról, a jóléti intézményrendszer hiányosságairól, és a hajléktalanság társadalmi okairól.
A tudatlanság fátyla
Evvel el is érkeztünk jelen cikk legfontosabb üzenetéhez, a büntető intézkedések önmagukon túlmutató jelentőségéhez. Van abban ugyanis valami perverz, hogy a hajléktalan embereknek és a velük törődő jogvédőknek a közterületen alvás, az utcán fekvés jogáért kell küzdeniük. Ezek igen szerény célok. Gyakran tűnik úgy – a kirekesztő intézkedések ötletgazdái pedig különösen szeretik ezt a látszatot kelteni –, mintha az utcai hajléktalanságot (és így az utcán élő hajléktalan embereket) kriminalizáló intézkedések elleni küzdelem céltévesztett lenne, hiszen az igazi feladat éppen az utcán alvás megszüntetése lenne, és nem annak védelme.
Ez így is van, valóban éppen azt szeretnénk, hogy ne aludjanak hajléktalan emberek a közterületeken, bár ez elsősorban nem azért fontos, mert az utcán alvás rossz azoknak, akik a környéken laknak, hanem azért, mert rossz azoknak, akik nem lakhatnak sehol. Továbbá (és éppen ezért), a valódi megoldást sem az utcán alvás ellehetetlenítése jelentené, hanem az, ha mindenkinek lenne otthona.
Most azonban nem ez a helyzet: embertársaink egy része az utcán él. Ők minden külön rendelkezés nélkül is ki vannak szolgáltatva a hatósági zaklatásnak, amit a Belügyminisztérium által javasolt rendelkezések legitimnek és jogszerűnek tüntetnének fel és nyilván gyakoribbá is tennének. Az, hogy rendőrök és közterület-felügyelők ne nehezítsék tovább hajléktalan embertársaink életét, önmagában is fontos cél, ami minden együttérző ember támogatását megérdemelné. Az utcai hajléktalanság kriminalizálására irányuló javaslatoknak azonban önmagukon túlmutató jelentőségük is van. A rendészeti, illetve büntető rendelkezések szaporítása és a megfelelő társadalompolitikai intézkedések hiánya összefügg egymással.
A hajléktalanság érdemi társadalompolitikai kezelése esetén nem merülne fel az igény a büntető intézkedésekre, mert nem lenne „szükség” rájuk. Ha nem lenne igaz, hogy a legtöbb településen lényegében nem létezik szociális lakásgazdálkodás, ha a magyarországi szociális bérlakás-állomány nem lenne európai összehasonlításban kirívóan csekély, ha a lakásfenntartási támogatás havi összege nem lenne nevetségesen alacsony, ha az adósságkezelő szolgáltatás nem csak a rászorulók töredékét érné el, ha a hajléktalanellátó rendszer – érdemi szociális lakáspolitika hiányában – jelentős részben nem „felülről” (tehát az utcán élők helyett lakástalanokkal) töltődne fel, ha a rendelkezésre álló éjjeli menedékhelyek kevésbé korlátoznák a hajléktalan emberek szabadságát és magánszféráját stb., ha tehát kevesebben kényszerülnének arra, hogy az utcán éljenek, akkor kevésbé lenne „szükség” kirekesztő, kriminalizáló intézkedésekre. A Fidesz budapesti programja a hatósági eszközök mellett előremutató javaslatokat is tartalmaz, és a hajléktalanság kezelésének „szakmai alapú, humánus feltételeinek biztosításáról” is ír: ha ez utóbbit egyszer valóban biztosítaná a kormány és a városvezetés, akkor a program büntető elemei aktualitásukat vesztenék.
Ezek a kezdeményezések azonban másképp is összefüggenek a vonatkozó érdemi társadalompolitikák hiányával. A hajléktalan emberek kirekesztése a közterekről, a hajléktalanság látható jeleinek hatósági erőszakkal való eltüntetése a „tudatlanság fátylát” borítaná a problémakörre, ami éppen az ellentéte lenne annak, amit John Rawls igazságosság-elméletében leír: ahelyett, hogy saját jövőbeli helyzetünk ismerete nélkül tenné lehetővé, hogy kialakítsuk az igazságos társadalomról alkotott nézeteinket, éppen arra szolgálna, hogy elrejtse a társadalom működésének következményeit, és ne kelljen beleképzelnünk magunkat a hajléktalan emberek helyzetébe.
A hajléktalan mint városi kellemetlenség
A probléma azonban nem csak az, hogy ezek az intézkedések eltüntetnék a hajléktalan embereket (ami egyébként sem sikerülne, legfeljebb a belvárosban), hanem az is, hogy hamisan tüntetik fel a hajléktalanság problémáját. A hajléktalan emberek köztérhasználatát korlátozó intézkedéseket igazoló retorikában a „közterület” legitim használóinak körével együtt a „társadalom” és a „köz” fogalmának jelentésköre is leszűkül, így a társadalom a hajléktalan embereket a térbeli kirekesztéssel párhuzamosan ezekből az – elvben – univerzális kategóriákból is kirekeszti. A hajléktalanságból a közösséget kívülről fenyegető probléma lesz, ahelyett hogy a közösség saját, belső problémáját látnánk benne. A kriminalizáló intézkedések szellemiségében a hajléktalanság nem a társadalom által megtermelt javak elosztásának a problémája, nem a jóléti intézményrendszer, a munkaerő- vagy lakáspiac anomáliája, hanem esztétikai és rendészeti probléma. Nem társadalompolitikai, hanem rendészeti kérdés (még ha ez utóbbiba Pintér Sándor szerint a „munkát megvető réteg munkára szoktatása” is beletartozik).
A hajléktalanság kriminalizálását pártoló nyilatkozatok a hajléktalanság problémájának esztétikai vagy rendészeti problémaként való újradefiniálásával hosszú távon legalább annyi kárt okoznak, mint amennyit a kapcsolódó kirekesztő intézkedések esetleges végrehajtása okozna a hajléktalan emberek zaklatásával, megalázásával, szegregálásával és a probléma elrejtésével. Ha a „hajléktalanprobléma” nem azt jelenti számunkra, hogy a gazdaság és a társadalom működése kitermeli a hajléktalanságot, ami mérhetetlen szenvedést okoz embertársaink egy részének, hanem azt a kellemetlenséget, amit a hajléktalanság látványa a szerencsés többségnek jelent, akkor a problémára adott válaszunk sem a gazdaság és a társadalom működésének átalakítására, illetve a legalapvetőbb emberi jogok mindenki számára való biztosítására irányul, hanem a hajléktalanság látható jeleinek eltüntetésére.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy kétségbe vonnám mindazoknak a kellemetlenségeknek a valódiságát, amit az utcai hajléktalanság a többi városlakónak okoz. Az utcai hajléktalanság látványa valóban megrázó: de ha a megrázkódtatást egy másik ember szenvedésével való együttérzés okozza, úgy ennek a megrázkódtatásnak a kiküszöbölésére nyilvánvalóan a hajléktalan ember szenvedésének orvoslása a megfelelő válasz (és nem a szenvedés elrejtése, ráadásul annak súlyosbításával). Az utcai hajléktalansággal összefüggő köztisztasági problémákat sem a hajléktalan emberek hatósági zaklatásával lehet megoldani, hanem például éjjel-nappal nyitva tartó, ingyenes, nyilvános mellékhelyiségekkel.
Pintér Sándornak és Tarlós Istvánnak igaza van abban, hogy rendet kell tenni, hiszen az valóban nincs „rendben”, hogy emberek élnek az utcán. A megoldás azonban nem az utcai hajléktalanság büntetése, hanem okafogyottá tétele: a lakhatáshoz való jog biztosításával, a lakástámogatások igazságosabb elosztásával, a lakásfenntartási támogatás jelentős emelésével és kiterjesztésével, egy kiterjedt közösségi lakásszektor kialakításával, valamint a hajléktalanellátó intézményrendszer fejlesztésével.
A szerző az LMP szakszóvivője
