Aztán különböző hazai és nemzetközi szervezetek tettek közzé társadalmi párbeszédet sürgető közleményeket, szólították fel a magyar kormányt a sajtószabadságot korlátozó javaslatok visszavonására. A Nemzeti Média Kerekasztal is eljuttatta a parlamenti frakciókhoz és a kormányzó pártszövetség prominens képviselőihez a médiaszabályozás alapelveire vonatkozó, a megelőző egy év alatt született állásfoglalásait. De az ezekkel foglalkozó június 24-i vitaülésre épp a döntési helyzetben lévő pártok nem küldték el megbízottjukat. A hatalom képviselői – bár június 23-án tartottak egy, a meghívott szakmai és érdek-képviseleti szervezetek által látszategyezetésnek minősített értekezletet – tántoríthatatlanul járják a maguk útját.

A Fidesz: az MSZP nyomában

Amimost történt és történik, kétségtelenül a Fidesz–KDNP nevéhez kötődik, de vannak előzményei. A Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság kilenc évre kinevezett elnöke okkal mutogat visszafelé: a szabályozás alapelveit, helyenként a jogszabályok részleteit annak idején az MSZP-vel egyetértésben alakították ki. Ma nem mehetnének végbe a folyamatok ilyen viharos gyorsasággal, ha nem állt volna a Fidesz rendelkezésére az eredetileg az MSZP által kimódolt, a Fidesz szakpolitikusaival egyeztetett médiatörvény-tervezet, amit 2008 karácsonyának előestéjén rajtaütésszerűen vitt a parlament elé a szocialista Jánosi György által vezetett ún. szakmai előkészítő bizottság. Ebben már szerepelt a közszolgálati médiumok államosítása, vagyonának egyesítése, az irányítás pártmegbízottak kezébe adása, s egy még korábbi tervezetben a médiahatóság felruházása kvázi rendőri jogosítványokkal.

Mindezt azok figyelmébe ajánlom, akik most cezúrát emlegetnek. Én nem látom az éles határvonalat. Magyarországon a (köz)média szinte soha nem teljesítette azt a rendszerváltáskor megálmodott szerepét, hogy az emberek érdemi segítséget kapjanak a rájuk zúduló nehézségek megelőzéséhez és elhárításához, a bonyolult közéleti és gazdasági viszonyok közötti eligazodáshoz, a könnyen elérhető kulturális-művészeti muníció megszerzéséhez.

A mostani helyzet kialakulásának egyik oka a megyei lapok két évtizeddel ezelőtti kiárusítása, majd bulvárosítása – az MSZP áldásával, állítólagos pénzügyi kényszerek miatt. A másik ok az, hogy az igazán nagy tömeghatású kereskedelmitévé- és rádiócsatornák útjában álló közmédiumok mozgásterét folyamatosan szűkítették a politikai osztály éppen döntési helyzetben lévő képviselői. E mesterkedések legfőbb célja az országos, valamint a helyi televíziós és rádiós frekvenciák háttérpaktumok szerinti átrendezése volt az érdekeltségi körbe tartozó vállalkozások javára s (többek között) a közmédiumok rovására. Ezt az alapvetően üzleti s talán pártfinanszírozást is szolgáló célt aztán folyamatosan elfedték a nyilvánosságnak szánt acsarkodással, a közszolgálati intézmények vezetőinek megválasztása, a kuratóriumok tagjainak jelölése, megszavazása körüli hercehurcákkal. Még akár el is hihetnénk, hogy a Fidesz–KDNP-pártszövetség megelégelte ezt a vircsaftot, s most csupán rendet tesz tiszta szándékú, határozott intézkedéseivel ebben a katyvaszban. Csak hát a módszer…

Csak semmi elmélet

Mindenekelőtt cinikus, hogy nem a kormány, hanem két képviselő – Cser-Palkovics András és Rogán Antal – önálló indítványként nyújtotta be a médiával kapcsolatos törvénytervezeteket. Ez tette lehetővé az egyébként kötelező egyeztetések mellőzését.

Az ellenzéki pártok mindegyike kilátásba helyezte, hogy normakontrollt kér az Alkotmánybíróságtól, mert úgy látja, hogy a megváltozott feltételek között a kormány közvetlenül befolyásolhatja a közmédiumok működését, ami veszélyezteti a szólás- és a véleményszabadságot. Ezzel együtt a közszolgálati médiumok központosítása, a hírközlési és a médiahatóság összevonása, egyetlen pártkatona alá rendelése már bevégeztetett. Ami még hátravan, az utóbb médiaalkotmánytervezetnek nevezett – a Törvény a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól című – képviselői önálló indítvány szentesítése. Ehhez hivatalosan augusztus 30-ig lehetett benyújtani javaslatokat, de, mint informálisan megtudtam, valójában csak augusztus 25-ig, vagyis a változatosság kedvéért most nem karácsony és újév között, hanem a nyári szabadságolások időszakában.

Csoda-e, hogy ilyen sebesség mellett nem jutott idő a jogszabály elméleti megalapozására, nemzetimédiastratégia kidolgozására, megvitatására, meghirdetésére, s ennek keretében például annak vizsgálatára, hogy a globális világ folyamataiban hogyan helyezkedik el a magyarnak mondott médiarendszer, amelynek valójában a területen kívüli transznacionális vállalatok a meghatározó tulajdonosai, film- és műsorlicenc-beszállítói? Az európai normákra is csupán részletezés nélkül utal a tervezet.

Sem a nyilvánosságra hozott indítványokban, sem a nyilvános indoklásokban nincs nyoma annak, hogy az előterjesztők vizsgálták volna, milyen követelményeket támaszthatna a társadalom a rendkívül bonyolulttá vált médiarendszer egyes formáival, szereplőivel szemben. Nincs nyilvános válasz arra, hogy a döntéshozók hogyan viszonyulnak a média politikai-hatalmi, kulturális, gazdasági stb. ellenőrző funkciójához, de legalábbis e területeket és a közönséget befolyásoló hatásaihoz.

Nincs nyoma annak, hogy a jogszabályalkotók számoltak volna azzal, hogy a plurálismédiarendszerben a tényleges tömeghatások nagyon is egyoldalúak. Ez – a közönséget alkotó emberek fizikai és szellemi korlátai mellett – arra vezethető vissza, hogy Magyarországon az elsősorban a médiavállalkozások érdekében felosztott médiapiacot, illetve a politikai erők által ellenőrzött helyi nyilvánosságot olyan médiarendszer uralja, amely képes célzott tömegbefolyásolásra. Ennek tükrében a jogszabály-előkészítés elvi alapját jelenthető nemzeti médiastratégiának legfontosabb célként az információs monopóliumok felszámolását, a tudáskincshez való hozzáférést, a társadalmi párbeszéd akadályainak elhárítását kellene megjelölnie. Persze csak akkor, ha a döntéshozók valóban az ország s nem csupán egy hatalmi csoportosulás érdekeit tartják szem előtt.

A közönség nem számít

A fentiekhez képest apróságnak tűnhet, hogy magának a médiarendszernek a tüzetes számbavétele is hiányzik a médiaalkotmány tervezetéből. Erre legalább a fogalommeghatározások között sort kellett volna keríteni. Mindössze hat kifejezés (médiaszolgáltatás, műsorszám, lekérhető médiaszolgáltatás, lineáris médiaszolgál-

tatás, médiatartalom, tartalomszolgáltató) értelmezése szerepel az eredeti törvénytervezetben. Ez önmagában is megkérdőjelezi a szándék komolyságát, a kivitelezés szakszerűségét. Az erre figyelmeztető bírálatokra az a válasz, hogy mindez egy majdani, a tulajdonképpeni médiatörvényben még elrendezhető. Nos, ez a megközelítés jól mutatja, mennyire hevenyészett volt az előkészítés, s azt is, hogy a mögöttük állók ilyen ingatag, elhibázott alapra kívánnak a jövőben építkezni.

Persze ne legyünk naivak! A jogszabálytervezet előkészítőit a nyilvánosság előtt megjelenítő, a média és a hírközlési hatóság élére állított Szalai Annamáriánál nem sokan tudják jobban, hogy a szakmai körök évek óta nyilvános törvény-előkészítést szorgalmaznak. Természetesen ismeri azt a követelést is, hogy a közmédiarendszert függetlenné, normatívan finanszírozottá, a párbeszéd intézményévé, a hazai gyártású műsorok és alkotások kiszámítható szabályozáson alapuló hordozójává kell tenni. Találkozhatott azokkal az észrevételekkel is, amelyek szerint a szabályozásnak fi gyelembe kellene vennie, hogy a közönség nagy része nem képes tudatosítani, milyen módon formálja a média az egyes személyek, családok életfeltételeit, gondolkodásmódját, s alakít ki olyan normákat, amelyek felkészültté vagy éppen kiszolgáltatottá teszik az embereket a mindennapi élethelyzetekben. Ám a közönség szempontjai sem igazán tükröződnek a tervezetben. A médiacsomag még el nem fogadott elemében – a nem odatartozó 11. §-tól eltekintve – mindössze két és fél, konkrétumok nélküli sor foglalkozik a közönség jogaival, s csupán az fogalmazódik meg, hogy a közönségnek joga van a közügyekről való tájékoztatáshoz.

A lóláb itt bújik ki, hiszen nyilvánvaló, hogy a jogszabály beterjesztői a közönségre csupán politikai üzenetek befogadóiként tekintenek. Nem gondoltak arra, hogy az átlagemberek, mi több, a gyerekek helyzetéből is végiggondolják a médiaalkotmányukat. Fel sem vetődik a szövegben, hogy a média egyes intézményeinek a törvény előtt kell felelniük, ha megsértik az emberi méltóságot, miközben a kereskedelmi televízióban rendszeresen szerepeltetnek a tájékozatlanságuk miatt, a jártasságuk hiányában nyilvánvalóan kiszolgáltatott embereket, alig leplezetten rasszista műsorokban.

Mindez persze csupán szócséplés azok számára, akik úgy gondolják, hogy ők és csak ők minden titkok tudói, s aztán, ha kell, a pillanatnyi helyzetekhez rögtönzésekkel fognak alkalmazkodni a vezetői székekbe ültetett szerviensek segítségével. Ráadásul ennek meglesz az az előnye, hogy növekszik a mozgásterük, hiszen nem ütköznek bele mindenféle bosszantó szabályba. Már-már tanácstalanság fog el. Nem akarom elhinni, hogy így gondolkodnának azok, akik a rendszerváltáskor a hatalmi önkény, az arrogancia és a cinizmus legharcosabb ellenfeleiként léptek fel, ma pedig a nemzeti érdekek egyetlen hiteles képviselőiként mutatják fel önmagukat.

A szerző a Nemzeti Média Kerekasztal ügyvivője