A megújult épületben minden ragyog, még mozitermet és tévéstúdiót is kialakítanak, az önkormányzat pedig ingyen adja a tízórait. Minden mást a Szeged-Csanádi Egyházmegye ad, hiszen a hatvanöt gyerekkel újranyitott tanoda nem csak abban különbözik a régi, száznegyven diákot nevelőtől, hogy szinte éttermet idézőn pazar a menzája. A legnagyobb különbség, hogy ez az iskola már egyházi fenntartású.

Kár is volna fogadnunk, higgyék el nekem, sok ilyen mirákulum fog még megesni ebben az országban. A kistelepülések önkormányzatai már azokban az években tömegével adták át az egyházaknak az iskoláikat, amikor azok még (a kétharmaddal szentesített igazság szerint legalábbis) súlyos anyagi hátrányt szenvedtek el az állami normatíva elosztásakor. A vitát, hogy több pénz járt volna-e az egyházi intézményeknek, a kormány már eldöntötte, most a milliárdos kárpótlás van soron, ugyancsak az adóforintokból; de hogy az eddig folyósított pénz sem lehetett kevés, azt jól mutatja, hogy a csőddel fenyegetett falvak egész sora úszta úgy meg a bezárással járó választópolgári felzúdulást, hogy az iskolát átadta valamely egyháznak.

Amivel természetesen nem az a baj, hogy létezik egyházi iskola, hanem az, hogy – megjósolható módon mostantól egyre több helyen – csak az létezik. Baj ez egyfelől a „kínálat” oldaláról. Habár a mostani kormányzat elszántan bizonygatja, hogy hiba az oktatást valamiféle szolgáltatásnak tekinteni, azért az Eötvös József óta mégiscsak úgy van, hogy a köz mindenképpen biztosítja a polgároknak az állami/önkormányzati oktatást, amely helyett ki-ki preferenciája és lehetőségei szerint válaszhatja az egyházit vagy a magánfenntartásút. Ha viszont nem biztosítja, akkor a polgár vagy azzal kényszerül beérni, ami van, vagy akár anyagi áldozat árán is kénytelen megkeresni azt, ami a világnézetének vagy a világlátásának megfelel.

És itt következik a másfelől. Bő két éve még amiatt volt nagy felzúdulás, hogy látva az iskolák „elszivárgását”, az állam az egyházi intézményekre is igyekezett kiterjeszteni a hátrányos helyzetű jelentkezők előnyben részesítésének kötelezettségét. Vajon mire lehet majd most számítani, miközben mind több kormányzati potentát azt pedzegeti, hogy a szegregáció lényegében nem is rossz? Egy dologra biztosan: hogy akinek szeme van az ilyesmire, pontosan tudni fogja, hol hasznosul a legjobban az állami normatíva és a fenntartói támogatás, magyarán hol oktatják majd a lehető legjobb körülmények között a gyereket. E szerint fog választani.

A kormányzat persze dönthetne úgy is, hogy a kétharmados felhatalmazás birtokában nekilát a közoktatás koncepcionális reformjának. Meghatározhatna egy egységes struktúrát, a helyiekkel konszenzusra törekedve kidolgozhatná a kistérségi iskolaközpontok rendszerét. Megcsinálhatná mindazt, amire húsz év reformzűrzavarában nem jutott idő és erő. Nem nagy öröm kimondani, de egyelőre minden jel arra mutat: ez lenne az igazi csoda.