A mértékadó politikusok nem győztek szörnyülködni és elhatárolódni. Meglepetés csak akkor érte őket, amikor kiderült: saját választóik – vagyis tisztes kereszténydemokrata vagy éppen szociáldemokrata értékrendet valló polgárok – is egyetértenek Sarrazin sommás téziseivel arról, hogy túl sok Németországban a bevándorló, terhesek már a társadalom számára. Ők úgy érzik, hogy valaki végre megmondta a „tutit”.

Sarrazinnak hasonló tapasztalatai vannak a muzulmán bevándorlókkal, mint a köznapi embereknek. Hogy nem tudnak rendesen németül, zajosak a gyerekeik, kimaradnak az iskolából, vagy ha mégsem, akkor tiszteletlenek a tanárnőkkel. A férfiak a teaházban ütik agyon az időt, segélyből élnek, és még a szemetet sem válogatják szét rendesen. Arra kevesen vesztegetnek szót, hogy például a török bevándorlóknak köszönhetően Berlinben bármikor lehet friss zöldséget kapni, hogy a török takarítónő pedánsan és olcsón kitakarít, és a fodrász jobb munkát végez, mint sok német társa.

Sarrazin mesterien provokál, féligazságokkal bűvészkedik és könnyű kézzel általánosít. Van benne bőven a nyugati fensőbbségtudatból is: nem véletlenül hangsúlyozza, hogy ő is bevándorlók leszármazottja, persze hugenotta családé, amely nem keletről, hanem nyugatról jött. Ám a probléma valós: nemcsak Németországot, hanem egész Európát bejárja a félelem a többségi társadalomnál gyorsabban szaporodó, ám annak évszázados kulturális értékeit nem mindig osztó kisebbségtől.

Szinte minden országnak megvan a maga kisebbsége: hol török, hol arab, hol pedig cigány. És minden országnak megvan (vagy meglesz) a maga Sarrazinja, aki felrobbantja a politikai korrekt közbeszédet. Az elhallgatás, a problémák szőnyeg alá söprése nem jó stratégia, a helyzettel bizony szembe kell nézni.

A németországi törökök beilleszkedése valóban nem sikertörténet (és akkor a franciaországi arabokról még nem is beszéltünk). A német politika sokáig úgy vélte, hogy a „multikulti” nevében hagyni kell ezeket a családokat a saját közösségükben, a saját értékeik szerint élni. Senkinek nem tűnt fel, hogy ebből gettók lesznek. Akkor kaptak észbe, amikor egymás után több török családapa gyilkolta meg a nyílt utcán saját lányát, mert „szégyent hozott a családra”.

Kiderült, az együttélés érdekében szükség van szabályokra, ám azokat nem könnyű betartatni. Nem tudni, mi vezet célra: a pénzbüntetés, adott esetben a családi pótlék megvonása, az ingyenes, ám kötelező nyelv- és integrációs kurzusok vagy a jobb oktatás?

A politikusok borotvaélen táncolnak. A többségi és a kisebbségi társadalom félelmeit is tudomásul kell venniük, és kezelniük kell őket. Ha kudarcot vallanak, a kisebbségekből bűnbakok lesznek, a politikusokból pedig bűnsegédek.