Tudomány a mélyhűtőben
Ez a szerteágazó rendszer számos hibája ellenére óriási pezsgést hozott a hazai kutatás-fejlesztés életébe. Ideális esetben a forrásokminőségi kritériumok alapján ítéltettek oda. Ennek eredményeként a „jó műhelyekben” a kétfajta finanszírozás mértéke a projektek javára tolódott el: az intézetet vagy a kutatócsoportot nagyobb részben a versenyben elnyert és csak kisebb részben az alanyi jogon járó bevételek tartották fenn. Ennek eredményeként a minőségi szegregáció is megindult: a jó műhelyek állást tudtak ajánlani a fiatal kutatónemzedék tagjainak, hiszen a tervezett és finanszírozott projektekben volt mit kutatni, fejleszteni. Ezek a jó műhelyek bíztak a normalitásban, a kiszámíthatóságban, vagyis abban, hogy ha eredményesek, akkor biztosítva lesz a későbbi munkájuk anyagi forrása is, s a már elnyert támogatás pedig – ha jól teljesítenek –, a szerződésekben rögzített ütemezésben a rendelkezésükre fog állni. A kevésbé sikeres műhelyek esetében megmaradt az intézményfinanszírozás dominanciája.
Az itt leírt átrendeződés végül is egy kívánatos kiválogatódáshoz vezetett, a jó műhelyek bővültek, a kevésbé sikeresek pedig inkább zsugorodtak.
Ezt az organikus folyamatot az új kormány egyik – vélhetően csak átmeneti – intézkedése alapjaiban zavarta meg. Ha ugyanis kinyitjuk a legnagyobb összeggel rendelkező kormányhivatal, az NKTH honlapját, ott azt olvashatjuk, hogy: „Jelenleg az Innovációs Alapból történő kifizetések lehetőségének felülvizsgálata folyik. A támogatások átutalására a felülvizsgálat lezárulta után nyílik majd lehetőség”. Sem határidő, sem indoklás. A támogatások befagyasztása az elnyert, szerződéssel megerősített, sok esetben már évek óta folyó kutatási-innovációs projektekre vonatkozik. Az elvégzett munka után járó pénz ki(nem)fizetésére. A kisebb anyagi potenciállal rendelkező OTKA honlapja is hasonló hírrel szolgál, bár ott csak a források egy része került zár alá.
Mit eredményez mindez? Azt, hogy azok a műhelyek, ahol a projektfinanszírozás a meghatározó, a versenyben az évek során kiválasztódott „jók” előbb-utóbb összeomlanak. Kénytelenek lesznek elküldeni a még csak pár éve ott dolgozó (fiatal) munkatársaikat, majd visszasüllyednek arra az alacsony szintre, amit az intézményfinanszírozási rendszer lehetővé tesz számukra. Ugyanis a kutató-fejlesztő műhelyeknek nincs, mert nem lehet, jelentős tartalékuk, nincs amivel átvészeljék az ilyen átmeneti csapelzárások hónapjait. Sok közülük az államkincstár égisze alatt „gazdálkodik”, a forrásokhoz havi lebontásban jut hozzá, ha véletlenül képes a folyószámláján valamekkora összeget felhalmozni, azt az év végén elvonják, vagy a következő évi intézményfinanszírozásba beszámítják. A kis kutató-fejlesztő magáncégek szintén nem rendelkeznek olyan tartalékokkal, amelyekkel több hónapos teljes pénztelenséget át lehetne vészelni.
A befagyasztás óriási veszteségekkel jár. Ha a fent leírt leépülés megindul (és ehhez már nagyon sok kutatóhely igen közel áll), akkor azt visszafordítani, a kialakult hálózatokat újraépíteni nagyon nehéz lesz, és sokkal több pénzbe fog kerülni, mint amit most visszatartanak. Egyszerű, a háztartásból kölcsönvett hasonlattal élve: megtöltöttük a nagy fagyasztó mélyhűtőnket jóminőségű hússal, sok friss gyümölcscsel, amikor annak szezonja volt. Most valamilyen oknál fogva spórolni akarunk. Valakinek remek ötlete támadt: csökkentsük úgy a villanyszámlát, hogy kikapcsoljuk pár hétre a fagyasztót. Majd ha tisztázódik a helyzet, visszakapcsoljuk. Milyen ötlet?
Egy harmadik honlapot is felütök, a Professzorok Batthyány Körének honlapját. Sok ismerős, általam a tudományos teljesítménye miatt nagyra becsült kolléga fényképe mosolyog rám. Jó műhelyek vezető tudósszemélyiségei. Tudom, hogy ők is a bőrükün érzik ezt a rendkívül nehéz helyzetet. Biztos vagyok abban, hogy a fent vázolt leépülési folyamat elindítása nem szerepel a kormány céljai között. A kormány feje szeptember 7-én a Profeszszorok Batthyány Körénél tesz látogatást. Remélem, hogy a kör tagjai megtalálják a módját, hogy a kormányfő figyelmét felhívják az áldatlan helyzetre.
Talán a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is interveniálhat.
A szerző biokémikus, az MTA doktora
