Szeptember elseje – 1930
Másfél éve puszta kíváncsiságból írtam a Műcsarnok igazgatójának, meg tudná-e mondani, hol van az emléktábla. Petrányi Zsolt gyorsan válaszolt, ő semmit nem tud róla, de ajánlott egy kolléganőt, aki talán segíthet. A hölgy továbbpasszolt egy harmadik személyhez, s ő még tovább.
Próbálkozásom az emléktábla sorsának felderítésére valóságos detektívtörténetté hízott. A keresést a Műcsarnokban kezdtem, korábbi igazgatókat kérdeztem, folytattam a fővárosi, majd a kerületi önkormányzatnál, kutakodtam helyi archívumokban és más intézményekben. Egybehangzó vélekedés szerint az emléktábla a 90-es évek elején, az épület felújításakor tűnhetett el, de biztosat senki nem tudott. Én sem találtam egyetlen dokumentumot sem arról, hogy pontosan mikor távolították el a a táblát a helyéről, ki hozott erről határozatot és miért. A dokumentumokban egy szó sem esik a tábla sorsáról.
A tüntetés, amelynek e tábla állított emléket, a két világháború közötti korszak legnagyobb tömegmegmozdulása volt. Mintegy százezer munkás – alkalmazott és munkanélküli – harsogta: „Munkát, kenyeret!”. A résztvevők gyalog jöttek a külvárosi ipari kerületekből, a Belvárosban gyülekeztek, végigvonultak az Andrássy úton, megérkeztek a Városligetbe.
A tömegben ott volt Kádár János is, az akkoriban még ismeretlen, 18 éves ifjonc, nem tagja egyik pártnak sem. Hirtelen elhatározásból, majdhogynem véletlenül került a tüntetők közé. Akkor kapcsolt először, hogy valami történik, amikor a Klauzál utcai szőnyegraktár, ahol dolgozott, kétségbeesett sietséggel bezárt, ő pedig, ha már az utcán volt, csatlakozott a tüntetőkhöz. Sok évvel később úgy emlékezett, hogy „magával sodorta őt a harcos munkásosztály áradata”. Olyannyira, hogy még némi ütésváltásba is belekeveredett más munkásokkal, akik nem csatlakoztak a tiltakozáshoz.
Egy másik résztvevő József Attila volt. A tüntetés után azon melegében meg is írta a Tömeg című versét a mozgásba lendült embertömeg történelemformáló erejéről. A tömeg többször összecsapott a rendőrökkel, akik kardlapoztak, s a Városligetben egy helyen bele is lőttek a tömegbe. Sokan súlyosan megsérültek, s egy 28 éves galgahévízi állványozó, Darnyik János, aki rendszeresen feljárt a fővárosba munkát keresni, meg is halt.
Kitört a felháborodás. Nem a gyilkosság, hanem a tüntetés miatt! A sajtó forradalomról sikoltozott, és azzal vádolta Peyer Károlyt s a többi, viszonylag mérsékelt szakszervezeti vezetőt, hogy lázadást szítottak. Valójában azonban belekényszerültek a demonstráció szervezésébe, mivel akkor már egy éve egyre csak nőtt az elégedetlenség, erősödött a tiltakozás az 1929-ben kitört gazdasági világválság nyomán megnövekedett munkanélküliség miatt.
A sors fintora, hogy a tiltakozást éppen azzal erősítették, amivel gyengíteni próbálták. A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) éppen a tüntetés előtt jelentette be, hogy a szervezetéhez tartozó gyárak szeptember elsején bezárnak. Egy általános sztrájk kirobbanását akarták megelőzni ily módon, de csak azt érték el, hogy azok is szabadon csatlakozhattak a tüntetéshez, akik egyébként hajlandók lettek volna dolgozni ezen a napon, hiszen mit veszíthettek?
A demonstrációt hivatalosan a Magyar Szociáldemokrata Párt és a vele szövetséges szakszervezetek szervezték, ám 1945 után a kommunisták kisajátították, beemelték a Kommunisták Magyarországi Pártjának történetébe, noha 1930-ban a KMP csak egy kicsi, hatástalan, illegális szervezet volt.
A háború után a sajtó minden kerek évfordulón hosszú cikkekben emlékezettmeg a tüntetésről. A Szabad Nép 1950. szeptember elsejei számában „Kommunisták a harcok élén” alcím alatt hosszasan fejtegették, hogy 1930-ban a kommunisták játszották a főszerepet a munkanélküliek szervezeteinek megalakításában, és ugyancsak ők voltak azok, akik a leghatározottabban agitáltak a dolgozók és a munkanélküliek közötti szolidaritás mellett. A tüntetés harciasságát, mely a tüntetők és a rendőrök összecsapásaiban mutatkozott meg, a Párt befolyásának tulajdonították. „A Kommunisták Magyarországi Pártja az egész magyar munkásosztály előtt vállalja a felelősséget a szeptember elsején történtekért” – jelentette ki fellengzősen a Szabad Nép.
S hogy maradandóbb formában adjanak nyomatékot ennek az üzenetnek, még ugyanabban az évben megjelentettek (és 1952-ben ismét kinyomtattak) egy zsebkönyv formátumú kiadványt, amely az eseményeket ugyanabban a hangnemben, ugyanazzal a tartalommal és felfogással tárgyalja, mint a Szabad Nép idézett cikke. Szerzője Balla Aladárné, a címe pedig egyszerűen: 1930. szeptember 1. A könyvecske kiemeli a napilap üzenetét: a szociáldemokraták valójában árulók, és „a magyar munkások és szegényparasztok egyedüli következetes képviselője” a kommunista párt. Balláné könyvében szerepel egy figyelemre méltó állítás Darnyik Jánosról, a tüntetés során agyonlőtt emberről. A szerző a „Kommunista Párt lelkes tagjának” nevezi őt. Darnyikról kommunista párttagként beszélnek, valahányszor szóba kerül a neve a pártsajtóban. Holott ezt semmi sem bizonyítja.
Ez is jó példa arra, miként próbálta a Párt kisajátítani a múltat, akár egy halott ember személyiségét meghamisítva. Voltak, akiket – hogy csak Trockijt említsük a sok közül – kiradíroztak a Párt történetéből. Darnyikot pedig utólag beemelték a Párt történelmi panteonjába.
A 25. évfordulón, 1955-ben a pártlap tudósítást közöl a Sportcsarnokban rendezett nagyszabású emlékülésről, amelyen Darnyik özvegye volt a díszvendég. Az újságok képet is közöltek róla. Fején fekete parasztkendő, arcán zavar tükröződik.
1960-ban, 1970-ben és 1980-ban ugyancsak hosszú cikkekben emlékeztek meg a tüntetésről az akkor már Népszabadság nevet viselő pártlapban.
De érdekes módon 1956 után a pártsajtó hangneme lassanként megváltozik. Szelídülnek a korábbi vitriolos bírálatok a szociáldemokratákkal szemben, akiknek a tüntetésben vállalt szerepét végre elismerték. Darnyik János párttagságának emlegetése is szép csendben elmaradt. Az 1980-as cikk már azt közölte, hogy 1930-ban a kommunista párt taglétszáma eltörpült a tüntetésen részt vevők száma mellett.
A változó felfogást tükrözi Borsányi György „Munkát, kenyeret!” című cikke 1971-ben, mely részletesen ismerteti az 1930-as eseményeket, sokkal tárgyilagosabban, mint Balláné 1950-ben.
A hatvanadik évforduló 1990-re esett. Ebben az évben többpárti parlamenti választásokra került sor, s az állampárt utódja, a Magyar Szocialista Párt elveszítette a hatalmat. A rendszerváltás sodrában nagyon sok minden megkérdőjeleződött. Mintha mindent a feje tetejéről a talpára kellett volna állítani, már ha egyáltalán létezett, ami a fején állt. Ezért nem is meglepő, hogy a Népszabadság 1990. szeptember elsején egy szót sem írt az 1930-as eseményekről, noha a fejlécén még ez szerepelt: szocialista napilap. 2000-ben is süket csöndben múlt el az évforduló. Nemcsak a Népszabadság „feledkezett meg” róla, de még a szociáldemokraták egykori lapja, a Népszava is, amelynek fejlécén akkor már csak ennyi állt: Alapítva 1873-ban.
Ez a csend érthető, bár sajnálatos. Érthető, mert az emberek a munkásmozgalom történetét összekapcsolták a kommunista párt történetével, amelyet el akartak felejteni. Ám a kettő nem ugyanaz. Sajnálatos, hogy a Párt által manipulált propaganda, történetírás és ideológia még ma is érezteti hatását. Bizonyosan el kell jönnie az időnek, amikor feltárjuk ezeket a hamisságokat, és a munkásmozgalom története a pártoktól független, objektív megközelítéssel a méltó helyére kerül.
Tavaly decemberben ismét írtam a Műcsarnok igazgatójának, s megkérdeztem, nem gondolt-e arra, hogy a hiányzó emléktábla a tüntetés 80. évfordulóján visszakerülhetne a helyére. Nem kell feltétlenül ugyanannak lennie. A Műcsarnok kirukkolhatna valami igazán művészivel, mondjuk Derkovits Gyula valamelyik alkotásával, hiszen ő 1930-ban részt vett a tüntetésen, s később néhány vázlatban meg is rajzolta a rendőrökkel való összecsapást.
Máig várom a választ.
A szerző Budapesten élő brit író
