A valódi függetlenek, azok, akik sohasem voltak egyetlen párt tagjai, sohasem voltak tribündíszek, sem bérgyűjtők. Ezek az emberek – különösen a fővárosban, ahol számos olyan szervezet jött létre, amelyik magát civilnek hirdetve pártkatonákat tömörít – nemcsak azzal néznek szembe, hogy a postaládákat gyanús elemek feltörik, hanem azzal is, hogy a hely ahol élnek, a pártok számára csak meghódítandó terep.

Történt a minap, hogy Budapest VII. kerületében egy lokálpatrióta, akinek számos ötletét valósította meg a kerület – például a Klauzál téri programot a rászoruló gyermekekért, vagy a fővárosban egyedülálló Gondolatkövet – úgy döntött: megméretteti magát az önkormányzati választáson. Természetesen ott, ahol ő maga is él. A hír gyorsan terjedt, hamar eljutott a pártokhoz is.

Az ajánlószelvények kiküldésének időpontjára alig akadt olyan politikai szervezet, amelyik ne hívta volta fel, hogy valamilyen módon lebeszélje tervéről. Mert szép dolog tenni a kerületért, na de a politikusi pálya, azért az mégis más. Stratégiai kérdés, munkamódszer, vezetői kvalitások. Igaz ugyan, hogy az illetőnek több diplomája van, hogy az esélyegyenlőségért végzett munkáját elismerik, hogy a lakók szeretik és tisztelik.

Ez azonban lúzeri szerep Erzsébetvárosban. Az ilyen teremtsen és őrizzen értéket, de ne foglalkozzon a fejlesztésekkel és gazdasági kérdésekkel. A sok, ma is máshol élő, székéhez görcsösen ragaszkodó helyi képviselő már megmutatta. Az egész ország ismeri a kerület ügyeit. Milliók, milliárdok eltűnéséért vajon kik felelnek? Kik adnak számot a homlokzatok mögött megbújó nyomorról? Az évek óta megszüntetett világításról, a negyven fokban elzárt köztéri csapról, a lebontott sportcsarnokról, az elherdált szabadidőközpontról, az évek óta húzódó házeladásokról…

Akadt, aki úgy vélte, a jelölt tisztességének egyik fokmérője, hogy még most is egy lepattant utcában lakik, mert ha nem, akkor ő is egy a gazemberek közül.

Volt olyan helyi vezető, aki azt mondta, hogy végül is demokrácia van, de azért megüzente, az újdonsült jelölt függessze fel a munkáját. Sőt, lehetőleg ne is legyen sehol, ahol eddig tett valamit. Igaz, az utcáról, a térről, a csarnokból nem zavarhatták el. Látta a drága kampányfüzeteket, benne a fizetett alkalmazottak képeivel. Hallgatta a lakók panaszát, felháborodását, hogy hová jutott a VII. kerület. Elgondolkozott, vajon miért is kérik el a nevében a kopogtatócédulákat furcsa emberek, akiket soha sem látott, s akik nem neki gyűjtötték azokat.

Mindezek ellenére – vagy talán éppen ezért – az ajánlószelvények rohamosan gyűlni kezdtek a nevére. S ő ment mindenhová, ameddig a lába bírta. Az emberek felismerték, szeretgették, mosolyogtak. Egy fecske csinál-e majd nyarat… Az első nap végére bőven megvolt a szükséges számú kopogtatója. Függetlenként. Egyedül. Nem számolta a cédulákat, ment tovább beszélgetni, végighallgatni az embereket, velük gondolkodni. Találkozott balosokkal és jobbosokkal. Tőlük is kapott támogatást. Eltelt egy hét és ismét hívogatni kezdték a pártoktól: mi lenne, ha nálunk indulnál…?

Az erzsébetvárosi lokálpatrióta bevitte az összegyűjtött szelvényeket az önkormányzatba. Szerette volna leadni. Függetlenként. Előbb kapott egy cédulát, melyen az állt: névjegyzék. Elmagyarázta néhányszor, hogy ő nem névjegyzékbe kívánja vetetni magát, hanem leadni az ajánlószelvényeket, mellyel a helyiek őt személyesen megtisztelték. A portán azt mondták ezt nem lehet, mert csak képviselők mehetnek fel az épületbe, s ilyesmiről nem tudnak semmit. Végül egy jó szándékú idősebb képviselő megszánta, s felvitte a megfelelő helyre. Erre szükség is volt, mert a bejutáshoz kártya kell. A problémát a független és a képviselő közösen jelezte. Elnézést senki sem kért, de a hibát orvosolták. Viszont a lokálpatriótát figyelmeztették, hogy legyenek rendben az adatgyűjtéshez szükséges papírjai, s feltétlenül legyen nála a telefonja, ha hívják a döntésről. Mert akkor menni kell. Ez emberünk számára nem jelent gondot. Helyben van. Helyben vagyunk.

Kaczvinszki Barbara független önkormányzati képviselőjelölt