A nyelvet öltő tükör
Nemrégiben újraolvastam egy franciaországi útinaplót, amely a hatvanas-hetvenes évtizedekben óriási hatást gyakorolt mezőgazdaságunk fejlődésére. Olvasás közben olykor meghökkentem, például azon, ahogyan a francia hússzövetségi elnök beszélt egy közgyűlésen: „Ezek a családi gazdaságok csak akkor maradnak fenn, ha megtanulnak úgy termelni, ahogy azt a mai fejlődés megkívánja. Ha megtanulnak szövetkezni, és termelésüket a szövetkezet szakmai és gazdasági vezetése alatt folytatni, ha mindenben alárendelik magukat a szövetkezet irányításának, s ha ipari módon megy ez a termelés, nem pedig ahogyan nagyapáink termeltek." (Komló László: Az ipari mezőgazdaság felé, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1964. 193. oldal.)
Ezek a mondatok csaknem öt évtizeddel ezelőtt íródtak, amikor éppen átalakulóban volt a francia mezőgazdaság. A tőkés vállalkozások egyre többet produkáltak, s a parasztság velük szemben, védekezésül szövetkezetekbe tömörült. Nem közös munkaszervezetet – vagyis termelőszövetkezetet – hoztak létre, hanem értékesítő, majd egyre inkább feldolgozást is végző társulásokat, amelyek végül szinte teljes kiszolgálásban részesítették a tagjaikat. Csibéket, tojó jércéket vagy malacokat szállítottak, tápot gyártottak, majd vágóhídjaikon levágták az állatokat, feldolgozták és értékesítették őket. Szigorú fegyelem uralkodott. Aki nem tartotta be a tanácsadó által meghatározott és ellenőrzött technológiát, aki nem fejlesztett s volumenben lemaradt, aki nem a szövetkezetnek értékesített, az hipp-hopp kívül találta magát. És tönkrement.
Úgy tűnik, hogy a magyar agrárvilág mostanában nagyjából az ötvenes évek –vagyis az átalakulást megelőző – francia állapotokat mutatja. Ez sem lenne baj, ha legalább megindulna a kívánatos úton, vagyis tanulna mások törekvéseiből, abból, hogyan lehet megmaradni egy kemény világban. Megindult? Nem mondhatni. Mások a szándékok.
Végül is milyen agrárpolitikát folytat majd a jövőben az Orbán-kormány? Miként leszünk képesek talpon maradni? Hogyan válaszolunk a globális kihívásokra? Mielőtt félreértenék a félreérteni akarók: ezek a kihívások nem az uniós tagságunk következményei. Akkor is izzasztanának bennünket, ha nem lennénk tagjai az Európai Uniónak. Talán még jobban.
Idehaza a politikánál ma még fontosabbnak tűnnek a keretek, pontosabban azok hiánya. Hazánkban cirka háromszáz húsfeldolgozó működik. Valaki kiszámolta, hogy ha mind egyetlen cégbe tömörülne, akkor se férne be rangsor szerint Európában az első kétszázba. Vagyis kicsik, módfölött kicsik. Együtt is. Kibocsátási volumenük alacsony, ennek következtében a termelékenység némelyikben rossz, a többiben még rosszabb. A termelés tehát drága. A rossz hatásfokok következményeit vagy a vágóállatot szállító termelő nyeli le, vagy a fogyasztó. Aztán égig ér a panasz az olcsó importra!
A húsfeldolgozók egyike sem a termelők tulajdona. Nincs olyan törekvésük, amelynek ez célja lenne. És igazából semmilyen szövetkezetük nincs. A magyar agrárvilág tehát rá se hederít egy alaposan kiérlelt védekezési mechanizmusra, amely már ötven éve nem csak védekezés. Megkerülhetetlen piaci tényezőkké váltak a fejlett világban – nemcsak Európában, hanem Észak-Amerikában is! – a paraszti szövetkezetek. És hatalmas elméleti munka van mögöttük. Azok pedig kiváló pillérek!
Komló László útinaplójában már részletesen olvasható volt, milyen helyzetbe kerültek a francia világban ezek a szerveződések, mit értek el, és mik a jövőbeli szándékaik. Hazánkban is megindult a zöldség- és gyümölcságazatban a termelői értékesítő szövetkezetek – a tészek –mozgalma. Támogatást is kaptak, méghozzá gálánsan. A világ boldogabb vidékein e szervezetek a piacszerzés legegyszerűbb, ám nélkülözhetetlen intézményei. Nélkülük a termelő maximum ügyeskedni tud. Nálunk. Jobb helyeken csődbe jut.
Csakhogy magyar viszonyok között a tészek is jókora kudarccal jártak. Nem piacszerző intézmények, mert kínálati volumenjeik elhanyagolhatók, tehát nem piaci tényezők. Nincs árualapjuk. Sokszor nem elegendő, máskor meg semmilyen. Egy tész elnöke írta nekem, hogy a tagjaik nem a szövetkezetnek értékesítenek, mert – úgy vélik e tagok – az nekik veszteség. Viszik hát a barackot meg a paprikát a nagybani piacra. Ott nem bajolnak vételi jeggyel, mint ahogyan a tész átvevői tennék. A papírt pedig a magyar termelő nem állhatja. A feketegazdaság olyannyira kiterjedt ebben a szférában, hogy pontosat csupán arról tud a nemzetgazdaság, amit ipari célra értékesítenek: zöldborsó, csemegekukorica, meggy, léalma. A többi becslés dolga. A becslés alapja, hogy mennyi vetőmagot adtak el karfi olból, retekből vagy dinynyéből. Nesze neked XXI. századi modern államraison!
Természetesen konzervgyárai, hűtőüzemei sincsenek a mi szövetkezeteinknek. Miért is lennének? Talán szállítana a saját tulajdonú feldolgozójába valamelyiknek a tagsága? Na, ne! Még vételi jegyet állítanának ki, az pedig maga a gyalázat. Kíváncsi leszek, hogy a tömegétkeztetési helyekre milyen szívesen fog árut szállítani a mi agyonajnározott termelőnk, noha nem hiszem, hogy valaha megbízható adat látna erről napvilágot. Pedig a kormányzat ebben látja a derűs paraszti jövendőt. Derék optimizmus!
A magyar konzerv- és hűtőipar nem stagnál, hanem évről évre sorvad. Már amelyik üzem még megvan. Működésükhöz szükséges lenne egy bizonyos szintű nyersárukínálatra, ám ez legföljebb a borsóban és a csemegekukoricában jön össze. Ha ugyan. Sok ezer súlyvagonos kapacitású konzervgyár áll, vagy fékezett üzemmódban termel. Hová lett a magyar konzerv nimbusza? És hová lett az ipar százezer dolgozója? (Ámbár meglehet, hogy az utóbbi három évben tovább csökkent a dolgozóik száma.) Feléleszthető-e még ez az ágazat?
A Kossuth térről biztatják a termelőket, hogy a helyi értékesítés milyen tüneményes jövővel kecsegtet, csak vigyék a házi befőttjeiket, savanyúságaikat, füstölt kolbászaikat, tejfölüket és túróikat a piacra meg a nagy konyhákra. Magyarán: nekünk a legkisebb élelmiszerüzemekre van szükségünk, mert a házinál kisebbet azért nehéz lenne találni. És erre alapozzuk százezrek megélhetését.
Ezért nyelvet öltő tükör ez az útinapló. Nekünk. Most. A hatvanas évek elején Franciaországban 850 konzervüzem dolgozott. Ez idő tájt kezdtek építeni egyet, amely több árut bocsáthatott ki, mint az összes többi együttvéve. Erről beszélt egy adjunktus Komló Lászlónak: „A korszerű élelmiszer-ipari üzemek már olyan mennyiséget termelnek, hogy annak egyetlen belső piac sem elegendő” (303. oldal). Ez ott, akkor, értőknek már nyilvánvaló volt. Ötven éve fejben előttünk jártak. A mostani fejünk előtt. Mert mi ezt nem hisszük el. Nekünk a húsmanufaktúra az ideálunk, a böllérkolbász többet ér, és jobb ízű a Málcsi néni ecetes uborkája. A franciák ehhez nem értenek.
Pár éve kötelező olvasmánynak ajánlottam politikusoknak Komló László könyvét. Persze minek. Egyrészt a magyar politikus nem szeret olvasni, másrészt tudja ő, amit tudnia kell. Végül érdekek vannak, persze magánérdekek, társadalmi kívánalmakkal meg ne boszszantsák őket. Így aztán húsz éve lövésünk sincs róla, miért van romokban a mezőgazdaság.
Illetve dehogy nincs! Van egy jól körülhatárolható kör, amelyik képes az ágazat kicsi szegmensének érdekeit érvényesíteni az össztársadalmival szemben. Ma már totálisan ők uralják az agrárvilágot. És a kormányzatot. Teljes tagságuk is csupán a mezőgazdaság termelési értékének két-három ezrelékét képviseli, a hangadók, az igazi nyertesek azonban mindössze pár ezren vannak. Mégis. A szervezetet Magosznak hívják. A melldöngető nacionalizmussal, a mézet csak nyomokban csillogtató madzagok húzgálásával azonban választók jókora tömegeit képesek megnyerni. A kormányzó pártok úgy vélik, ez minden áldozatot megér.
Ha ugyan fölfogják, mik ezek az áldozatok.
A szerző publicista
