Mindig voltak olyan pedáns emberek (ők rendszerint a hű alattvalók), akik a rend fegyelmét és a demokrácia szabadságát egymást kölcsönösen kizáró értékeknek vélték, és a rendet választották. Döntésük látszólag biztonságot és védettséget hozott. A rend híveit gyarapították a rendszerváltó országok tapasztalatai. Kevés nyereség, de kis kockázat, ez jellemezte a lágyabb, szelíd diktatúra éveit. (Az pedig, hogy a diktatúrák nem mindig és nem mindenhol lágyak és szelídek, hamar kiesett az emlékezetből.) A szabadság mámora nem feledtethette a biztonság hiányát.

Azután jött 2001. szeptember 11-e! Az ikertornyok elleni terrortámadás – úgy tűnt – magát a polgári létet is lerombolta. Vannak jeles ideológusok, akik a felvilágosodás egész értékrendjét, az ember méltóságát, a szolidaritást és a toleranciát nem tekintik egyébnek, mint a gyengeség szánalmas bizonyítékának, a gondolkodás nélküli igazodás számukra a szabálykövetés, a fegyelem és a hűség jele, akadnak jogtudósok, akik a jog garanciáit gúnyolják és a kínvallatás viszszaállítását vizionálják.

Most – kissé túlozva – itt tartunk. Ámde az előző diagnózisban található néhány komoly pontatlanság. Ha ezeket nem korrigáljuk, rossz terápiát választhatunk. A szabálykövető fegyelem, miként maga a szabály is, önmagában nem érték, csupán eszköz, ami szolgálhat jót és rosszat. A civilizáció legnagyobb teljesítménye, hogy létrehozta a társadalmi működésnek azokat az eszméit és intézményeit, amelyek képesek az egyént és a közösségeket védelmező és gyarapító rend megteremtésére, miközben megakadályozzák az erő embertelen használatát. Az alkotmányos jogállam és a társadalom rendje tehát nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak. Ahogy Pascal mondta: a rend szabadság nélkül zsarnokság, a szabadság rend nélkül anarchia.

Az sem igaz, hogy a rend önmagában biztonságot szül. Nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mint a rendfenntartók korlátlan hatalma alattvalóik felett. Nem is véletlen, hogy minden életrevaló és új értékeket létrehozni képes társadalom óvja és támogatja polgárai autonómiáját azáltal is, hogy az állam működését a jog uralma alá helyezi, a hatalmi ágakat elválasztja egymástól, és védelmezi az emberi jogokat.

Tévedés azt hinni, hogy a garanciákra épülő, humanista elveket szentségként valló közjog, élén a büntetőnormával, a kegyetlen szigorhoz képest erőtlen. Hol nagyobb a biztonság: a középkori London vagy Párizs utcáin, ahol pedig rendszeresek voltak a nyilvános kivégzések, és a büntetőeljárásokban kötelező a kínvallatás, avagy az unió mai városaiban, ahol a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőitől sem tagadható meg az emberi méltóság, és tilos a halálbüntetés. A jogállam humanizmusa sokszorosan nagyobb biztonságot képes nyújtani, miközben szabad teret ad az alkotó ember számára.

No de mindezt nem írja-e felül a terrorizmus? Néhány tapasztalat már ez ügyben is összegyűlt. A terrorcselekmény bűncselekmény. A bűncselekmény elkövetését bizonyítani és tetteseit kézre keríteni szükséges azért, hogy ítélkezzék felettük az igazságszolgáltatás. Ebben lehetnek kudarcok, de az a legnagyobb fiaskó, ha a jogállam átveszi a terrorizmus módszereit. Ez már csak azért sem ajánlatos, mert ebben a fanatizmus mindig jobb alanyokat teremt. Amiben viszont a demokratikus társadalmak verhetetlenek, az a törvényes és az igazságra alapozott büntető jogszolgáltatás.

A szabadság rendje gyönyörű építmény, amelynek megalkotásában érdemes részt venni. Szerencsére az emberek többsége ezt is teszi, és csak kevesek választják a bűn útját. De jogellenes támadásoknak – néha nagyon súlyosaknak is – valamennyien ki vagyunk téve. Vannak veszélyek, amelyeket sem önvédelemmel, sem a civil közösségek öszszefogásával nem tudunk elhárítani. A közbiztonság olyan személy- és vagyonbiztonság, amelyet az állam közigazgatási szolgáltatásként kínál mindenkinek. Modern államban ez a rendőrség társadalmi rendeltetése.

Alig több mint egy éve ezen az újságoldalon a magyar rendőrségért rekviemet mondtunk. A pesszimista hangütésért sok kritikát kaptunk. Pedig mi nem egy a társadalom békéjéért fáradozó, magas szakmai teljesítményt nyújtó tekintélyes szervezetet kívántunk eltemetni, hanem egy rendőrségi modelltől szerettünk volna búcsút venni, egy olyan rendészeti struktúrától, amelyik éppen hogy gátolja az eredményes és törvényes működést.

A rendszerváltás időszakában a rendőrség jogállami átalakításának programja három területen rajzolódott ki:

Az első az alkotmányozás, ami az 1989-es köztársasági alkotmánytörvényben valósult meg. Az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmány megőrizte a rendőrség centralizált államigazgatási modelljét. Ugyanakkor az alaptörvény a rendészet politikamentességéről fontos elveket fogalmazott meg. Deklarálta a rendőrségi igazgatásban a joguralom helyreállítását, intézkedett a rendőrségi törvény megalkotásáról.

A második terület azoknak a politikai elképzeléseknek az együttese, amelyek a rendőrség jövőjére vonatkoztak. A szabad választásokra készülő pártok programjai egyezést mutattak abban, hogy a pártállamtól megörökölt rendőrséget depolitizálni, decentralizálni és demilitarizálni szükséges.

A harmadik irány a szakmai fejlesztés, amelynek jellemzője volt a korábban érvényesülő politikai gyámkodás elutasítása, a hivatás belső értékeinek rehabilitálása, és nagyfokú nyitottság a szervezeti és a működési reformok iránt.

Ami az alkotmányos szabályozást illeti, az ideiglenesnek szánt alaptörvény, bár számos módosításon át, ma is hatályban van. A rendészeti igazgatás tekintetében az alkotmány legalizálta azt a helyzetet, amely szerint a rendőrség a civil közigazgatástól elkülönülten, a fegyveres szervek részeként, katonai elvek szerint működtethető.

Ami a politikamentességet illeti, az alkotmány részletesen szabályozta azt, hogy a rendőr miként maradjon távol a politikától, de azt nem, hogy a politikai hatalom hogyan tanúsítson önkorlátozást a rendészet irányításában.

A minisztériumi irányítás és a szakmai vezetés elválasztása, az önálló Országos Rendőr-főkapitányság létrehozása 1990-ben minőségi fordulatnak látszott, de valójában nem volt az. Máig nem kidolgozott a folyamat, amelynek során egy politikai párt elképzeléseiből választási győzelem esetén kormányprogram lesz, és az sem, hogyan lehetséges összhangot teremteni a politikai hatalom társadalomépítő elgondolásai és a közjog követelményei között.

A magyar rendőrség katonai szervezési elvek szerint felépített, centralizált államrendőrség. Ez a modell a pártállami időkben alakult ki. Az 1989. október 23-án hatályba lépett köztársasági alkotmány hosszú időre gondoskodott arról, hogy a szocializmusból örökölt struktúra fennmaradjon. Mi magunk megszámlálhatatlan modernizációs program, rendőrségi stratégia előmunkálataiban vettünk részt, minden eredmény nélkül. Még az a csoda, hogy nem kopott meg a téma iránti elkötelezettségünk. Többször leírtuk különböző munkaanyagokban, hogy a tervezési kudarcok fő okát abban látjuk, miszerint a rendőrség az alkotmányos fundamentumok újrafogalmazása nélkül nem modernizálható.

Most, amikor újra indul az alkotmányozás, azt várjuk, hogy a rendőrséget az alaptörvény visszahelyezi természetes közegébe, a közigazgatásba, de eközben magát a közigazgatást is az alkotmányjog szabályozási tárgyának tekinti. Alkotmányos jelentősége van annak is, hogy a közigazgatás a közjog által szabályozott hatósági tevékenység, amelynek egésze a jog uralma alatt áll, ezért nincs kiszolgáltatva az irányítóposztokat betöltő személyek képességeinek és indulatainak, továbbá, hogy szakmai felkészültséget, hivatali hozzáértést követel, amelyre alapozva e hivatásrend magas erkölcsi elismerésre és biztonságot nyújtó egzisztenciára tarthat igényt.

Egy demokratikus jogállamban a rendőrség része a közigazgatásnak. Ennek a felismerésnek további következményei vannak. Ha a rendőrség a közigazgatás része, akkor osztozik annak alapvonásaiban. Nevezetesen abban, hogy kollektív társadalmi szükségleteket elégít ki, olyan közösségi igényeket szolgál, amelyek csak hatósági felhatalmazás birtokában teljesíthetők. A joguralom elve szerint csak az a rendőrség lehet eredményes, amelyik törvényesen működik. A hatalmi ágak elválasztásának követelménye azt kívánja, hogy a bűnüldözés valóban váljék a büntető igazságszolgáltatás előkészítésévé, és teljes tevékenysége kerüljön az igazságszolgáltatási szervek kontrollja alá. Az emberi jogok védelme a garanciák erősítését, az eljárás alá vontak emberi méltóságának megóvását követeli.

Egy ilyen alkotmányozásban mi is szívesen részt vállalnánk. De csak ilyenben!

Finszter Géza egyetemi tanár, az MTA doktora, az MTA Rendészettudományi Bizottságának elnöke.

Korinek László egyetemi tanár, akadémikus, a Magyar Rendészettudományi Társaság elnöke.