Aztán A tizennégykarátos autó, meg a Szomorú vasárnap, de ezen a ponton elrestelltem magam, elvégre kidobhatta volna az elmém a Szózatot, Munkácsy trilógiáját vagy épp a János vitézt is akár.

Innen nézve tehát érteni vélem az oktatási államtitkár aggodalmát, aki szerint „felborult a nemzeti műveltség, Harry Potter lassan kiszorítja János vitézt”. Ha feltételezzük, hogy a nemzeti műveltségnek van egy kívánatos, objektív erősorrendje, akkor annak valóban lehetnek olyan fundamentumai, amelyek magyarsági szempontból kötelezőek. Mondjuk a Toldi, Az ember tragédiája, Kodálytól a Székelyfonó vagy Brahmstól a Magyar táncok.

Aligha van ma meglett felnőtt ember a hazában, aki ezt zsigerileg ne érezné, hiszen mindnyájan így nőttünk fel, ezt tanultuk az iskolában: ezt hívták tananyagnak. Más kérdés, hogy ahogy a történelem halad, a nemzeti műveltség hangsúlyai sem állandóak. Hogy mást ne mondjak, hol Papp-Váry Elemérné Magyar hiszekegye, hol az interneten manapság „nemzeti zenei különlegességként” árusított Sződd a selymet, elvtárs! tartozik bele.

Régi vita, hogy létezik-e valamilyen műveltségi halmaz, amelytől magyar a magyar. Alighanem mindnyájan úgy érezzük, hogy van ilyen: a Himnusz, a Szózat, a Tavaszi szél vizet áraszt... Itt jön a dilemma, azon a ponton, amit a történelemtanárok Vak Béla-effektusnak hívnak. Hogy igen, egy magyar gyereknek az iskolában meg kell tanítani az Árpád-házi királyokat, mert ez a nemzeti műveltség része. De mi értelme, ha némelyikről semmi mást nem tudunk, mint hogy mikor lépett trónra és mikor halt meg?

Létezik azonban másik megoldás is: ha a kérdést nem a nemzeti, hanem a műveltség felől közelítjük meg. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar gyereket az iskolában érdeklődőnek kell nevelni, biztos képességekkel kell felvértezni, és tudatosítani kell benne, hogy a nemzeti múlt, a magyar művészet temérdek, megismerésre méltó értéket rejt magában. Innen nézve viszont álprobléma, hogy Harry Potter vagy János vitéz, Csikócsőr vagy griffmadár. Gyerekek milliói éppen J. K. Rowlingnak hála jöttek rá a világ körül, hogy olvasni jó – és ha ez a felismerés a záloga, hogy végül Petőfit is felüssék, hát igazán nem nagy az ár.

Világos persze, hogy a Harry kontra János vita tétje jóval több, mint a nemzeti műveltség tartalmának meghatározása. Aki erről az alapról akarja újrafogalmazni a Nemzeti Alaptantervet – és Hoffmann Rózsa éppen ezt teszi –, az lényegében teljes hátraarcot ígér. Azt, hogy újra úgy lesz minden, mint régen volt.

Nem az a lényeg, hogy meddig jutunk el, hanem azt is kimondják, hogy mikor mit kell tanulni; a gyerekek, a szülők és a helyszín ismeretére építő, jó esetben rugalmas tanmenet helyett pedig visszatér a mindenre kiterjedő állami gyámkodás. Mindez jól illeszkedik ahhoz a retorikához, amely húsz éve nemzetrontónak bélyegez minden liberális oktatási reformkísérletet. Viszont egy csöppet sem visz közelebb ahhoz, hogy mi visz előbbre minket mindnyájunkat. Minket, magyarokat.