Ebből a szempontból nincs vitám a vitairattal, csupán a két kormányzó párt múltbeli magatartása, az elmúlt két hónap tapasztalatai és a vitairat önellentmondásai támasztanak kétségeket a leírtak megvalósításával kapcsolatban.

Lássuk a ÚSZT néhány sarkalatos megállapítását:

„A jogalkotás átláthatóságának, előkészítettségének növelésével és az előzetes hatásvizsgálatok általánossá tételével javítja a gazdasági szabályozás minőségét.” Nagyszerű! Csakhogy a kormány és a parlamenti többség eddigi jogalkotási gyakorlata totálisan ellentétes a vitairatban megfogalmazott követelménnyel. Más: „…az államnak újra vissza kell szereznie a gazdaságpolitikába vetett bizalmat…”. Így van! A kormányzás eddigi időszaka azonban inkább gyengítette, mint erősítette a nagy áldozatok árán felhalmozott és az ország gazdasági stabilitásához még távolról sem elegendő bizalmi tőkét. Az átláthatóság gyengült (történetesen éppen a költségvetési politikában), és a törvényalkotáson átment számos szabályozóváltoztatást semmiféle hatástanulmány nem alapozta meg. Továbbá: „…a társadalmi szolidaritás nem szoríthatja háttérbe az öngondoskodást”. Ámen! A két kormányzó párt ellenzékben a legkeményebb ellenállást tanúsította az öngondoskodás kiterjesztésére irányuló minden kormányzati törekvéssel szemben, megtorpedózta azokat, s ténylegesen a vitairatban elmarasztalt „szocialista elosztási politikát” támogatta.

A vitairat állást foglal a gazdasági versenyt torzító „…piaci oligopol- és monopolhelyzetek felszámolása” mellett. Ennek a módszerei egyelőre homályban maradnak, illetve úgy tűnik, hogy a kormány abban látja „…a kiegyensúlyozó politika” lényegét, hogy „…a magyar közbeszerzési eljárásoknál legalább 70 százalékos legyen a hazai cégek nyerési aránya”. Ez mi, ha nem a verseny torzítása és korlátozása. Mellesleg nem is lehet tudni, hogy minek a 70 százalékáról van szó? Projektekéről vagy a közbeszerzések értékéről? Ki dönti el, hogy a legelőnyösebb ajánlatról való lemondás következtében keletkező veszteségnek mi lehet az „optimuma”?

Az EU közbeszerzési dokumentumaiban egyébként nem találtam a Magyarországon referenciaként emlegetett 70 százalékos nemzeti nyerési arányra utaló adatot. Ezzel szemben a kormány aligha hagyhatja figyelmen kívül, hogy az Európai Bizottság által előterjesztett Európa – 2020 program az egységes európai piac megteremtése érdekében fellép minden protekcionista kísérlettel szemben. A belföldi tulajdonú vállalkozások erősítésének ezt az úgymond patrióta megoldását óvatosan szabad csak alkalmazni, mert hatása hoszszú távon kontraproduktív is lehet; és persze egy ilyen típusú preferencia a korrupció és a klientúraépítés újabb lehetőségét teremti meg. Ennek kockázatát csak erősíti a nemzetközi elismerést (OECD: Economic Survey – 2008) is elnyert Gazdasági Versenyhivatal vezetésének lecserélése.

A vitairat szerint a kormánynak nem szándéka „húzóágazatok” és nyertesek kijelölése. Helyes! E helyett – túlságosan is –tág „kitörési pontokat” jelöl meg a dokumentum, miközben a kormány az új közbeszerzési doktrína alapján – legalábbis részben – bizony kijelölné a nyerteseket is. A vitairat négy ágazati kitörési pontot jelöl meg. Ezek: az egészségipar, a zöldgazdaság, a hálózati gazdaság és a tudásgazdaság. A három átfogó kitörési pont: az otthonteremtés, a munka- és teljesítményközpontú gazdaság és a tranzitgazdaság. Ebből nemigen lehet kihámozni, hogy merre is kíván haladni Magyarország?

A négy ágazati és a három átfogó (hálózati) kitörési pont gyakorlatilag átfogja a nemzetgazdaság egészét, és a dokumentum készítői komoly esélyt látnak arra, „…hogy a kitörési pontok már középtávon globális vagy európai léptékben is versenyképes termékeket, szolgáltatásokat nyújtsanak”. Ennél a várakozásnál sokkal visszafogottabb célt tűz ki a vitairat egy másik része, amely már csak „…négy-öt, globális vagy európai szinten is versenyképes…” termék vagy vállalat létrehozásáról szól, méghozzá „belátható időn (?) belül”. Egymástól nagyon különböző ráfordításszerkezetű, technológia- és importintenzitású, eltérő kockázatokat viselő ágazatokról van szó. Tehát hogyan is értelmezendő a globális vagy az európai versenyképességi szint elérése? Miben mérjük ezt? Ágazatok vagy vállalkozások az ÚSZT alanyai?

Emlékeztetnék arra, hogy a Bajnai-kormány 2009-ben a gazdaság négy szektorában – a logisztikában, az infokommunikációs technológiák szektorában, a közúti járműiparban, valamint a gyógyszer- és bio technológiai szektorban – már akcióterveket dolgozott ki a válságon túlmutató fejlesztési irányokra. Ezek is vitathatóak voltak (jómagam a járműipari akciótervet több írásomban bíráltam), de jobban orientáltak, mint az ÚSZT. A négy akcióterv bőséges számítási dokumentációval, nemzetközi kontextusba helyezve, a technológiai világtrendek fi gyelembevételével mérlegelte az ágazatok erős és gyenge pontjait, konjunktúraérzékenységét, ágazati kockázatait és versenyképességi esélyeit. Ezt az elemzőmunkát hiányolom a ÚSZT-ből.

A dokumentum fejlesztéspolitikai vezérfonalának tűnik a „tudásipar”, a „tudásgazdaság” felvirágoztatása és az „innováció” mint a gazdasági növekedés dinamizáló tényezője. Az innovációpolitikáról szóló, viszonylag terjedelmes fejezet tartalma nem új: „A program a korábban megfogalmazott tudomány-technológiai és innovációs stratégiákhoz képest nem törekszik új elvi koncepcióra”. Úgy tűnik tehát, mintha e téren a kormány felvállalná a kontinuitást. Vagy mégsem? Az történt ugyanis, hogy az új kormányzati struktúrában ismét megváltoztatták, intézményesen szétdarabolták – vagyis meggyengítették – a kutatás-fejlesztés, az innováció és a felsőoktatás irányítását. A jelenség nem új. Az innovációs politika intézményrendszere a 90-es évek óta sokszor változott, mégpedig nemcsak kormányzaticiklus-váltáskor, hanem ciklusokon belül is.

„Márpedig a változások jó eséllyel zavart okoznak a magyar innovációs rendszer érdekelt szereplőinek körében… és valószínűleg jelentős bizonytalanságot okoznak…” – olvasható az OECD innovációs országtanulmányában (2009). Az e téren különös értéket jelentő kontinuitás és stabilitás követelménye tehát máris sérült. Az a kormányzati döntés pedig, amely elsősorban a vállalati K+F és innováció finanszírozását szolgáló innovációs alap 16 milliárd forintját zárolta, bizonyára zavarokat okoz az innovációs folyamatban. Igaz, hogy e pénzalap felhasználásának hatékonyságát javítani kell, de a finanszírozás ötletszerű megszakítása nehezen – ha egyáltalán – behozható hátrányt okozhat az érintett vállalkozói körben. Az előjelek tehát nem igazán jók; attól tartok, hogy a tudomány-, technológia- és innovációs politika aligha lesz öszszehangoltabb és kiszámíthatóbb, mint a múltban.

Összefoglalva: a meghirdetett programmal szemben elsősorban hitelességi szempontból vannak fenntartásaim. A vitairat megalapozottan állapítja meg, hogy „…a magyar vállalkozó számára… az állam okozza a legnagyobb kockázatot”. Sem a kormányzás eddigi menete, sem a vitairatban foglaltak alapján nem látom úgy, hogy ez a jövőben másképp lesz. Fenntartásaimat csak erősítik a magyar gazdaság működését fi nanszírozó intézményekkel való konfrontáció és ennek kiszámíthatatlan következményei, a nyilvánosság szűkítése és a kontinuitás fenntartása az alacsony hatékonyságú közszolgáltatásokban, a közigazgatásban, az egészségügyben, a közés felsőoktatásban.

Egyre élesebbé válik a versenyszféra és a közszféra működési elvei és hatékonysága közötti különbség. Innovatív vállalkozások innovatív, a modernizáció befogadására kész társadalomban születnek. Márpedig úgy tűnik, társadalmunkban a megújulási készség a legnagyobb hiánycikk, és ezt a hiányt a kialakuló kormányzati modell a maga jogintézményeivel és stílusjegyeivel inkább növeli, mint csökkenti. Ám ezt a balsejtelmemet készséggel visszavonom, ha fenntartásaimra az élet rácáfol. Ebből a szempontból az első jelzés az ÚSZT kidolgozásra váró végrehajtási, pályázati és értékelési rendszere lesz. A remény hal meg utoljára…

A szerző közgazdász