Erre azt a választ kapta, hogy az orvos „nem sámán vagy pap, hanem szolgáltató”, s az, hogy „ő ezt a szakmát ezen túlmenően hivatásként, áldozatvállalásként élie meg, magánügy, ami nem befolyásolja azt, hogy a munkájának a megrendelője a beteg, akitől fizetését kapja”. Nos, ha vannak, akik ezt így vélik, akkor föl-

tétlenül szükséges leszögezni, hogy az orvosi tevékenységhez (mely persze ugyanúgy szolgáltatás, mint a többi foglalkozás!) elengedhetetlenül szükséges az empátia, a beteg ember szenvedésének átérzése. A hivatásérzet tehát egyáltalán nem magánügy, hanem az orvosi munka elengedhetetlenül szükséges lelki attitűdje. A szenvedő embereken való segítés vágya nélkül nem orvos az orvos. (Nagyon szerényen és halkan megjegyezném, hogy igenis van hasonlóság a papi és az orvosi elhivatottság között lelkileg, arról nem is beszélve, hogy a papi pálya is szolgáltatás.)

Tisztában vagyok azzal, hogy vannak szörnyű történetek az egészségügy területén is, de általánosítani és alapvető dolgokat figyelmen kívül hagyni nem helyes.

Dr. Langermann István Budapest