Ekkor tűnt fel Josida Sigeru, aki tudta, hogyan használja fel az elkeseredés energiáit a tekintélyelvű hagyományokra építve. A győztes párt kormányfője a szakszervezetekkel és a munkaadókkal alkut kötött, amivel felszította az egység fontosságának érzületét. Újra bevezették az 1910 és 1920 között létrehozott élethossziglani foglalkoztatást és a rangidős bérezést, amivel akkoriban sikerült pacifikálni a munkásmozgalmat. Az újjáépítésben felhasználták a kompromittálódott birodalmi közigazgatási apparátust, a tiltás ellenére felélesztették az ipari-pénzügyi konglomerátumokat, és a vállalatoknál elterjesztették a japán kultúrába beleivódott ringi szisztémát, az illeszkedés, megfelelés és összefogás szemléletét, amelyben a közös céloknak alárendelve a hierarchiában mindenki elmondhatja a véleményét, és ezért felelőssé is tehető. Mindez nem lett volna elég, ha nem tartják alacsonyan a jóléti kiadásokat, a béreket, és nem emelik nemzeti magaslatokba a szolgálatkészséget, amit öszsze tudtak egyeztetni a versennyel.

Takesi Isida és Chalmers A. Johnson mutatott rá arra, hogy a japán társadalmi kultúrában régóta termékeny kapcsolat volt a konformitás és rivalizálás között, utóbbi ugyanis gyakran azoknál munkál legerősebben, akik a legnagyobb lojalitást mutatják a csoportjukhoz. Mindez vállalati szinten hűbéries jellegű, familiáris kapcsolatrendszerként jelent meg később. Visszatért a múlt szelleme high-tech kivitelben. Egységben – mások ellen. A fellendülés érzelmi motorja a gazdasági revánsvágy lett. A Josida-alkuban megígért tartós munkáért és biztos megélhetésért cserében a dolgozók nem követelőztek, nem sztrájkoltak, ami lemondással járt. Évtizedeken át robotoltak zokszó nélkül, eltűrve a megaláztatásokat, ha kellett, napi 12-14 órában, ha kellett, hétvégén és, ha kellett, éves szabadságuk rovására.

A vállalati paternalizmusnak megfelelően a főnökükkel ebédeltek, ittak, akár együtt is nyaraltak vele, vagy megvendégelték csöppnyi lakásukban, amelyben a helyszűke miatt általában nem volt toalett, a lakók az emeleti közös vécén osztoztak. A szolgai alázattal viselt sivárságot ellensúlyozta a nagyság bűvölete, a kibontakozó világgazdasági hódítás, amit a félig elzárkózás stratégiájával hajtottak végre: exportözön minden határon túl, importzárlat minden határon belül. Az eredmény ismert: a japán csoda.

De mint minden, ez is véget ért egyszer. A hidegháború után a globális gazdaság nyomása, a tarthatatlanná vált élethossziglani foglalkoztatás, a szenioritás, az összefonódások és a korrupció miatt szertefoszlott a korlátlan növekedés illúziója. A szorgos japánok megismerték a jelentős munkanélküliséget, az utcákon pedig szembetalálták magukat hajléktalanokkal, akiknek látványa nem fért össze az országról kialakított képpel. Ráadásul versenyképesebb ellenfelek tűntek fel. A levetett japán technikából építkező és még olcsóbban gyártó másodgenerációs Dél-Korea, Tajvan és kisebb társaik, majd a harmadgenerációs Kína, amelyek szintén a „centrális politikai erőtérre” és a kollektív lelkületre alapoztak.

Mára elég nyilvánvaló lett, hogy az ázsiai sikerországokban a szabadelvű parlamentáris demokrácia színfala mögött vagy anélkül érvényesülő elnyomás a piaci szellemiséggel keverve nemhogy gátja, inkább serkentője volt a kiemelkedő gazdasági eredményeknek, amelyek árát alaposan megfizettették a társadalommal. A kényszer nagy úr, csak megfelelően kell használni. Ahogy Teng Hsziao-ping mondta: mindegy, milyen színű a macska, ha megfogja az egeret. Nem számít az állam jellege, csak tartsa kordában a népet. (Nem véletlen, hogy 1989 nyarán a Mennyei béke terén összpontosuló diáklázadás leverését a térség kapitalista mintaállama, Szingapúr mindenható kormányfője, Li Kuan-ju követelte elsőként.)

Demján: a szolgaság kultúrája

A lenyűgöző gazdasági mutatók árát másutt is meg akarják kérni a felül lévők a hatékonyság nevében. Például Magyarországon. Ám ami Ázsiában megvalósítható volt, itt aligha, mások a társadalmi energiák, hagyományok, preferenciák, más a politikai környezet és még ezer egyéb tényező. Ennek ellenére vannak olyanok, akik a szolgaság kultúrájában látják a látványgazdasághoz vezető utat. Egyikük Demján Sándor.

A neves helyi nagytőkés nemrég felvetette, hogy a „magyar gazdasági növekedés megindításához hat-hét napos munkahétre lenne szükség”, mert „az embereknek nem várniuk kell a csodára, hanem dolgozniuk kell érte”. Magyar gazdaság azonban nem létezik, miként magyar áru sem, csak magyarországi, mivel a pénznek ismeretesen sem szaga, sem hazája nincs, még ha egyesek így is érzik. A pénzt az (esetenként adakozó) érdek mozgatja. Ez a globalizáció diktátuma. Demján Sándor bizonyára tudja, hogy a japánokéhoz hasonló önfeláldozó robotra a fényes jövő ígéretéért történelmi okokból sem lennének kaphatók a magyarországi dolgozók. Kijelentése gazdasági megfontolásból sem józan, mert, mint minden tőkés, nyilván ő is tisztában van azzal, hogy semmi értelme a két pihenőnap elvételének, ha a profitráta emelkedése ezt nem igazolja. Ezért bocsátanak el embereket, ha úgy hozza a helyzet.

Demján valójában nem az ország érdekében állítólag szükséges áldozatvállalásról beszélt. Őt nem érdekli a nemzeti átlényegülés, a kötöttségektől akar megszabadulni hatalma kiterjesztése érdekében, mint minden tulajdonos. Üzenetének valós tartalmát az adja, ahogy az alul lévőkről nyilatkozott. Ő is azt vetette a szemükre, amit mások megtettek már korábban, amikor megvetően lustának nevezték őket a jogfosztás igazolásául. A demjáni javaslat alig burkolt utalás arra, hogy meg kell szabadulni a munkavállalói vívmányoktól: a szakszervezeti ellenerőtől, a szabadságos igényektől, a nyolcórás munkaidőtől, a béremelések igényétől és a munkahelyi körülmények javításáétól, a menekülési utaktól, a „koloncoktól” – a tőke termelékenysége érdekében.

Ha ez megvalósulna, akkor valóban lenne hétnapos munkahét, megfélemlítéssel, kiszolgáltatottsággal, éhbérrel, fizetetlen túlórák tömkelegével, azonnali, indoklás nélküli felmondással, miként van nullanapos is, ami a tömeges elbocsátás. Minden attól függ, hogy mi a legjobb a költségminimalizálás és a profitmaximalizálás szempontjából, és hogy beletörődő-e a nép.

Mivel rendőrállammal ez ma már megvalósíthatatlan, és nincs olyan sokkoló, nemzeti vereség, aminek élménye össznépi nekibuzdulásra késztetne, a demjáni felvetésből következő pisszenés nélküli társadalmi engedelmességhez „nemzeti egyetértésre” van szükség, amit „meggyőződéssé kell tenni”.

Orbán, a padrone

Ehhez adja meg a karizmatikus irányítást a másik látnok, Orbán Viktor, a padrone, akinek törekvéseire vakok odaadó hívei, mert elbűvöli őket a kérlelhetetlen erő, a nagyság ábrándja, miközben lesik az ellenszolgáltatást. Piacpárti bírálói azt állítják róla, hogy antikapitalista. Amikor azzal vádolják, hogy kárt okoz az országnak, mert kihívó a nemzetközi szervezetekkel, akkor pénzügyileg igazuk van. De ténylegesen ezek a bírálók is az erőfölény előtti behódolást hirdetik, csak nagyobb léptékben, mint a miniszterelnök, és természetesen célszerűségi alapon.

Nem kell tartani attól, hogy Orbán Viktor a hasznát kereső tőke szarvát akarja letörni. Az erősebbekkel szembeni „kurucos ellenállása” a rajongóinak szóló, következményeiben kétségkívül drága színház, aminek célja, hogy kiaknázza a társadalmi rosszlét miatti haragot. Amikor azt mondja, hogy a spekulatív kapitalizmus megbukott, és meg kell teremteni a munkaalapú kapitalizmust, azt üzeni, hogy rendteremtő állama móresre tanítja az „érdemteleneket”, a „gyengén teljesítőket”, a „fölösleges elemeket”, a „lecsúszott mihasznákat”, a „bűnök világát”, és helyettük felkarolja a „dolgos” középosztályt, amely kemény uralmát közvetíti lefelé. Egy valamit valóban őszintén gyűlöl: az ilyen kormányzás rémét, a nyílt vitát. A hatalomgyakorlási módszereket tekintve azonos demjáni és orbáni terv alapja ugyanis a jogokat mellőző, megkérdőjelezhetetlen, kegyes tekintélyelvűség. Ha valami nem hajlik, majd törik, mert rábírják. Állam és tőke ezen a téren jegyesek.

Csak a hallgatás a hasznos

Nincs ebben semmi meglepő a határok nélküli vállalatok számára, amelyek naponta elvégzik a fegyelmezési feladatokat új módszerükkel, aminek neve compliance: megfelelés, szolgálatkészség, teljesítés. A magukra valamit is adó cégek manapság compliance stratégiát dolgoznak ki, és meghatározzák azokat a viselkedési szabályokat, amelyekhez idomulniuk kell a dolgozóknak. A compliance előírások természetesen cég- és ágazatspecifikusak, de lényegi elemeikben megegyeznek. Az egyik nemzetközi nagyvállalat például ezt közli magáról: „Compliance Programunk az egész vállalatra nézve előírja az etikus és törvényes magatartást, továbbá minden munkatárs számára világos utasításokat foglal magában valamennyi alkalmazandó törvény betartására. Ezen kívül további szabályokat tartalmaz például a kifizetések kezelése és az üzleti tanácsadókkal való helyes kapcsolattartás tekintetében.

A Compliance Program megvalósítása érdekében nemcsak egy egész világra kiterjedő compliance szervezetet hoztunk létre, hanem a program betartását ellenőrző rendszert is.” A gyakorlat ennek szöges ellentéte. Előírják, hogy minden esetben köteles a cég érdekeit a saját egyéni érdekei és sérelmei fölé helyezni a munkavállaló. Előírják, hogyan viselkedjen külső partnerekkel, milyen információkat adhat tovább, s milyeneket nem. Előírják, nem a lelkiismeretére bízzák, hogy elfogadhat-e ajándékot, milyen értékhatár fölött kérjen főnöki engedélyt, és hogy jóváhagyás esetén kié legyen az ajándék. Mindez része egy mélyreható irányítási rendszernek, aminek célja az ellenőrzés, és annak tudatosítása, hogy az előnyök a felsőbbség jóindulatán múlnak.

A compliance stratégia legfontosabb eleme, hogy figyeljék egymást a dolgozók. Egyértelműen mindenki értésére adják: a cég compliance megbízottjának kötelesek beszámolni, ha azt tapasztalják, hogy egy munkatárs eltér a megszabott ügymenettől, nem reagál elég gyorsan egy kérésre, vagy nem jól dolgozik. Ha valaki ódzkodik attól, hogy a kollégáját nyíltan bemártsa, akkor névtelenül is megteheti egy külső és „független” compliance jogásznál, aki helyette lép. A rendszer hatékonyságának záloga – ezt történelmi példákból is tudjuk –a függés, illetve a megélhetés miatti félelem. Ha az egyik nem teszi meg, megteszi a másik, és akkor fel fogják jelenteni azt is, aki dacolt, amiért előbb-utóbb megkapja a magáét.

A compliance stratégiát a gazdasági érdekkel indokolják, és a törvényesség szólamaival leplezik. A jelenség nagyjából két évvel ezelőtt lett ismert Magyarországon egy szokatlan szolgáltatás felbukkanásával. „Beépülünk cégébe!” – ezzel ajánlotta magát egy ügynökség, amely azt ígérte, hogy a tevékenysége révén megbízója százszázalékos biztonsággal tudni fogja, mi történik a vállalatnál. Az ügynökség lényegében azt kérte, hogy munkatársai kapjanak fedőállást, cserében bizalmi, baráti viszonyt alakítanak ki mindenkivel, közben feltérképezik a belső problémákat, visszaéléseket, rendszeresen jelentést tesznek a dolgozók munkamoráljáról, a „fekete bárányokról”.

Ez a megfigyelési módszer még nyers volt, ezért az ombudsman az alkotmány és az adatvédelmi törvény megsértésének nyilvánította, hogy besúgókat telepítsenek egy cégbe, és így lássák el a vezetőket bizalmas információkkal. A rendkívüli kereslet azonban utat tört a találmánynak, aminek meghagyták angolos nevét az orwelli újbeszédhez illően. A folyamat felgyorsult, amit mi sem mutat jobban, mint hogy egyre több hirdetésben keresnek a vállalatok egy teljesen új szakmai felkészültségű középvezetőt, a compliance managert. A szemfüles trainingcégek felismerték a kecsegtető lehetőséget, és compliance managerképzést, a cégeknél belső compliance trainingeket indítottak.

A társadalmi felelősségről előszeretettel fecsegő cégek sokat adnak arra, hogy mint jó gazda jelenjenek meg. Igyekeznek olyan arculatot mutatni, amely családbarát szemléletről, közös erőfeszítésekről, a munkavállalók elégedettségéről szól, természetesen abban az aspektusban, hogy ez mennyire fontos a cégnek. A jelmondat: minőség, felelősség, kölcsönösség, hatékonyság. Deklarálják, hogy emberséges munkakörülményeket biztosítanak, figyelembe véve az egyéni igényeket. A valóság azonban ezúttal is más, aminek ékes példája egy „apróság”, az évi rendes szabadsággal folytatott mesterkedés. Ezt elvben mindenkinek ki kell adni, a „kötelességet” azonban egyre többször felülírja a cég érdeke, amire hivatkozva korlátozásokat vezetnek be, természetesen rejtve. Mivel a törvény szerint a szabadság háromnegyede felett a munkáltató rendelkezik, mert annak igénybevétele nem gátolhatja a céget a rendeltetésszerű működésben, az igazságtalanság törvényszerűvé válik.

A megszorításra az ad lehetőséget, hogy elvesznek azok a szabadságnapok, amelyeket nem engedélyeztek, ráadásul ezek ma már pénzben sem válthatók meg. Se pénz, se posztó. Hogy ne legyen nyíltan jogsértő a szabadság kiadásának megtagadása vagy szabotálása, év vége felé papíron kiíratják a gyakran jócskán megmaradt napokat, vagyis ezzel lényegében ledolgoztatják azokat. Ami a dolgozónak kényszerítés, az kedves karácsonyi ajándék a munkaadónak. Panaszkodásnak helye nincs, egyedül a hallgatás a hasznos, hiszen a legfőbb cél: a jó, még jobb, annál is jobb vállalati eredmény. Akkor pedig félre kell tenni a személyes problémákat, és végre kell hajtani az utasításokat – compliance módra. Önként és dalolva, mindegy, mi az ára.

A szerzők közírók

Marabu rajza