A várakozás szükségszerűségéről hoszszasan lehet papolni, hivatkozni létszámhiányra, túlterheltségre, szabadságra, fontos kongresszusokra, és egyebekre. De talán azt is meg kellene nézni, hogy vajon miként szervezik meg a munkarendet, a betegek ellátását. Sok minden más mellett felvetődik bennem, hogy hol van a sok orvostanhallgató, hol vannak a rezidensek, hol vannak a frissen végzett szakorvosok, az önkéntesek. Sokat segíthetnének a zsúfoltság, a várakozás enyhítésében, az egészségügyi intézmények labirintusaiban való eligazodásban.

Nyilvánvaló, hogy sok orvos „orrvérzésig” oktat, kutat és betegeket lát el. Az időbeosztásuknál azonban figyelembe kellene venniük a betegeknek tett ígéretüket. Ha reggel 8-ra berendelik a pácienseket, akkor illene ott lenniük, vagy legalábbis a nővéren vagy az asszisztensen keresztül folyamatosan informálni a sokszor étlen-szomjan várakozókat. Az effajta tájékoztatás is milliószor jobb, mint a teljes bizonytalanság, amikor a beteg még a vécére sem mer elmenni, mert hátha éppen akkor szólítják. A sokórás vagy egész napos várakoztatás mentálisan és fizikailag is kimerítő, és emellett súlyosan sérti az emberi méltóságot.

Sokan feltételezik és éreztetik is, hogy ha a beteg nyugdíjas, akkor ráér! Tévedés. A még hátralévő napjaimat nem kiszámíthatatlan várakozással szeretném leélni.

Szinte minden perc fontos, amit még hasznosan és értelmesen el tudok tölteni. A folyamatos tájékoztatás tehát – a várakozás mértékéről és okáról – nemcsak megnyugtató, de tiszteletet is sugall a betegek iránt. Ez nem kerül pénzbe.

A jó modor sem kerül semmibe. A betegszállítók például ne káromkodjanak, mint a kocsisok, amikor mozgatják a beteget. Ne úgy dobják le a hordágyról, a kocsiról, mint egy zsák krumplit! Ne hagyják egyedül imbolyogni öt méterrel maguk mögött, legyenek a rájuk bízott beteg mellett! Ha unottan végzik a munkájukat, akkor nem odavalók. Az autós betegszállítók hagyják meg a telefonszámukat a portásnál, vagy az egyik nővérnél, hogy elérhetők legyenek azok számára, akik teljes bizonytalanságban már 8–10 órát várakoznak, hogy hazavigyék őket! Mennyi csalódás, düh és szomorúság kerülhető el egy kis jó modorral és tájékoztatással!

Az a nővér, aki nem érzi jól magát az osztályon, mert úgy érzi, hogy ő fél gőzzel is megdolgozik az éhbérnek tűnő fizetéséért, s emiatt flegma és durva a betegekkel, jobb lenne, ha más elfoglaltságot keresne magának. Tudom, és tapasztaltam is, hogy az ápolók zöme elkötelezett, és gyakran emberfeletti munkát végez az áldatlan körülmények ellenére is. De azoktól, akik következetesen és durván aláássák az egészségügyi hivatás, köztük az ápolók tekintélyét, meg kellene szabadulni.

Az egészségügy fogaskerekeiben jelentős szerepet játszik, vagy kellene, hogy játsszon a portás is. Hasznos lenne, ha betöltené az irányító-segítő szerepét.

Némi kényszert érzek arra is, hogy a terápia során elhangzó szenvtelen „igazmondást” is elítéljem. Függetlenül a körülményektől és a beteg akaratától, brutálisan közlik a beteggel, hogy halálos betegségben szenved. Ha akarja a szegény beteg, ha nem. Ha meg tud birkózni az információval, ha nem.

Bízzák a betegre, milyen mértékű tájékoztatást akar!

Dr. Blasszauer Béla nyugdíjas bioetikus, Pécs