Szanyi Tibor kampányfőnökként mindenesetre harcba szállt, minden eszközzel, amelyek a mezei csatákhoz szokott, vezetői képességekkel rendelkező emberek ismernek. Szanyi mozgósította saját tisztjeit, aztán a gyalogságot, és megnyert egy csatát. Bizonyított, és megérezte a győzelem ízét és azt a magabiztosságot is, amelyet egy győzelem adhat azokkal szemben, akik csúfosan veszítettek. Kampányfőnökként nyilatkozik stratégiákról, szövetségesekről, „fegyvereket” szerez, és mentális hadviselést folytat, besorol, és sorokat igyekszik rendezni. A császár közben valószínűleg nyaral, de uralkodása kezdete is mindössze arról szólt, hogy a régi arisztokráciára épít és régi stratégiákra, és talán reménykedik abban, hogy az ő Aetiusa majd helytáll a harcban, és talán átengedi Pannonia nagy részét a hunoknak, de azért megvédi a törzsterületeket. Szanyi pedig élvezi a helyzetet, és kiálthatná bátran: érdekel is engem, ki uralkodik alattam császárként!, majd a megfelelő pillanatban kinyújtom kezem a koronáért!

Most mondhatnám azt is, hogy Szanyi stílusa ellenszenves, vele együtt tudjuk, hogy időközben 476 lett, és szinte minden elveszett. Tudjuk azt is, hogy a hadvezérek keze gyakran véres, és az ármányok mindennapjaik része.

Mégsem mondom, hogy ne becsülném Szanyi Tibort. Míg a régi nómenklatúra a régi zsákmány biztosításával van elfoglalva, és a bukott császár emlékiratait szépítgeti, Szanyi harcol. Nemcsak valamiért, hanem elsősorban önmagáért, ezért lett politikus. De legalább tesz valamit. Hol van Kis Péter áldozata, hol van a harcosokat felügyelő Szekeres Imre, hol van a kegyenc Draskovics Tibor és az udvartartás többi figurája? Akik nem elestek a harcban, hanem elmenekültek, és lapítanak. Szanyiban megvan a rafináltság, amely minden szituációban tudja, hogyan kell visszalőni, megvan a hataloméhség mellett a hatalom harci eszközként való értelmezése és a legfontosabb dolog: Szanyi nem fél.