Ám én ezt írtam a Kant-értékelésemben: „E kiváló filozófusnak sokat köszönhet a felvilágosodás utáni európai gondolkodás szellemi fejlődése” (A tapasztalat nem előítélet, Magyar Nemzet, július 28.). Amit pedig kritizáltam, az Kant morálfilozófiája volt, amit előttem megtett Hegel is és a jelentős filozófusok egész sora. Ezt a kritikát pedig azért kell a mai időkben ismét kiemelni, mert a Kant által elméletileg háttérbe szorított közmorál helyett olyan morálelméletek kerültek széles körű terjesztésre, mint „a” morál követelményei, melyek gyökeresen szemben állnak sok-sok millió ember helyességi mércéivel, és ez egész országrészekben (nem csak Magyarországon!) szinte polgárháborús helyzetet teremt. Erre hoztam fel példaként a miskolci rendőrkapitánynak a minisztere általi tavalyi megbüntetését és elcsapatását a „rasszizmus” bűne miatt, ami ellen a város összes politikai erőinek össze fogásával – élen a szocialista polgármesterrel és e párt városi vezetésével – tiltakoztak.

Cikkem célpontja a „rasszistázás” morálja volt, melyet Észak-Magyarországon, ahol százezrek szenvednek az ezáltal lebénított rendfenntartás hiánya miatt, pártállástól függetlenül ma már szinte minden politikus elvet mint abszurditást. Én megpróbáltam több ezer oldalnyi morálfilozófiai elemzés végigolvasása után megtalálni, miképpen jutott ide a mai domináns morálelmélet (lásd pl. internetes tanulmányomat erről: http://jesz.ajk. elte.hu/pokol39.mht), és ehhez nem illik a Kállai által megütött frivol hangnem. Már csak azért sem, mert a tavaszi országgyűlési választási eredmények után bevett álláspont volt a politológusok, de a baloldali politikai elemzők között is, hogy ennek egyik legfőbb oka a baloldalon épp a cigánykérdés és a közbiztonság kérdésének félrekezelése volt. A szabad demokraták mint politikai erő elenyésztek e hiba miatt, de a több százezres szocialista szavazóréteg Jobbikhoz (és nem a Fideszhez!) pártolása Észak- és Kelet-Magyarországon szintén ebből eredt. Kállai R. Gábor úgy írta meg cikkének rám vonatkozó részét, mintha még nem került volna levonásra ez a következtetés a „rasszistázás” moráljának kudarcáról és ennek katasztrofális hatásáról a baloldali politikai erőkre. Pedig ez a tábor nem fog kijutni ebből a zsákutcából, amíg e felismerés megáll a napi szintű politikát elemző baloldali közíróik között, és nem lépnek tovább átfogó morálelméleti alapjuk kritikája felé. Eredetileg ugyan én nem ezzel a céllal írtam vitatott cikkemet a Magyar Nemzetben, de erről az oldalról most így is olvasható.

A szerző jogász – szociológus

Nem filozófiatörténeti vitám van Pokol Bélával, bár nem osztom azt a nézetét, miszerint a „Kant által elméletileg háttérbe szorított közmorál helyett olyan morálelméletek kerültek széles körű terjesztésre mint »a« morál követelményei, melyek gyökeresen szemben állnak sok-sok millió ember helyességi mércéivel”. Erre elég lenne azt felelni, hogy sok-sok millió ember „helyességi mércéivel” (?) pedig egybevágnak.

Kant erkölcsbölcselete nem a közösségi morál „háttérbe szorítására” irányul, hanem kritikai (amely szó ítélőerőt, elemzést is jelent) megértésére. Ha valaki veszi a fáradságot, s újraolvassa műveit, megláthatja, hogy Kant az etikai racionalitást kereste az általa ismert és érvényesnek elismert jogi és erkölcsi normákban. Amit a közmorálhoz hozzátett – s nem elvett, mint véli Pokol –, az a tudatos és felelős erkölcsi belátás követelése volt.

Amit vitattam Pokol Béla cikkében, azt most megerősíti: „cikkem célpontja a »rasszistázás« morálja volt, melyet Észak-Magyarországon, ahol százezrek szenvednek mindennapjaiban az ezáltal lebénított rendfenntartás hiánya miatt, pártállástól függetlenül ma már szinte minden politikus elvet mint abszurditást”.

A „rasszistázás”, ha jól értem, azt jelenti, hogy morálisan és a (még) hatályos törvényekre hivatkozva megrójuk azokat, akik a bűnözés okait egyes bűnelkövetők vélt rasszjellegzetességeinek tudják be, netán saját tehetetlenkedésüket fedezik olyan érveléssel, hogy ha nem kéne tartani a „rasszistázástól”, akkor persze odaütnének.

Félreértés ne essék, a törvény előtti egyenlőség azt is jelenti, hogy a jogkövető magatartás megkövetelése, adott esetben kikényszerítése mindenkire vonatkozik. A rasszizmus elutasítása, vagyis az emberi jogokban, többek között a diszkriminációellenes törvényekben megjelenő erkölcsi értékválasztás elfogadása magát demokratának valló politikusra nézve alapkövetelmény, amióta pedig ezzel ellentétes politikai és elméleti törekvések ütötték fel újra a fejüket, ez a kötelező minimum. (Eredeti cikkében Pokol a diszkriminációellenes törvényeket is a kanti eredetű „műmorál” rovására írja.)

Akkor is ki kellmondani, hogy valaki vagy valami rasszista, ha politikai hátránnyal jár, mert az végképp nem következik a választási eredményekből, hogy bárkinek is változtatnia kellene morális alapállásán.

Kant kategorikus imperatívusza rövidítve úgy szól: cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája (tudatosan megválasztott alapelve) általános törvényhozás alapjául szolgálhasson, azaz a döntés előtt azt kell mérlegelni, hogy mi lenne akkor, ha mindenki a kiválasztott maximát követve cselekedne.

Mi lenne, ha minden politikus azt a maximát követné, hogy „mindent lehet mondani, ami választási sikerre vezet”? Vagy azt, hogy a közmorálra hivatkozva felülírhatók a diszkriminációellenes törvények?

Annak idején Mao Konfucius ellen hirdetett hadjáratot, holott egyszerűen csak a politikai ellenfeleit akarta eltávolítani.

Most Kant van soron.

Kállai R. Gábor

Marabu rajza