Az inkvizíció, amely Velencében viszonylag enyhe hatalommal bírt, az Utolsó vacsorán „megjelent” zenészek, részegek, kurtizánok, kutyák, bolondok, német alabárdosok, vagyis szentséggyalázás okán fogta perbe a Veronait, aki viszont a művész szabadságára hivatkozott. „Úgy festem a képeket, ahogyan helyesnek látom” – mondta önérzettel egy olyan korban, amelyben a szépművészetek művelői épp csak kiemelkedtek a mesteremberek közül, s a köznép még „szutykos kezűeknek” tartotta őket. Veronese nem volt hajlandó eltüntetni a mulatozó társaságot, a velenceiek tükörképét, inkább más címet adott a festménynek: ma is „átkeresztelve” őrzik a velencei Akadémiai Képtárban. Igaza volt, bármi is a cím, amit látunk az, ami: arisztokraták, polgárok, társasági hordalék népség vigadalma egy városállami otthonban. A hétköznap felkéredzkedett a vászonra. A Veronai a valósághű ábrázolásban találta meg önmagát mint emancipált művészt.

A LAKOMA „TANÚHEGYKÉNT” maradt ránk a reneszánsz velencei aranykorából. Ama ötszáz év előtti időből, amikor a reformáció forradalma mentén meghasadt a nyugati világ, s felvirradt a ma jobb híján „Újkornak” nevezett korszak, amelynek leáldozását sokak szerint éppen mostanság érjük meg. Ötszáz év csak belülről nézve hosszú idő, kívülről tekintve szinte semmi. És minden, ami az „Újkor” végén most túlérett káoszban megtekinthető, ott csírázik azon a hajnalon, s már ott sem előzmények nélkül. Mert sosincs semmi előzmények nélkül, s ha valaki elmerül a „sötét” középkorban, hamarost ráébredhet, nem is volt az annyira sötét, mint amilyennek tudatlanul gondoljuk. A civilizáció kultúrkörei egymásra épülnek, s csak a mi statikus szemünk keres állandóan szilárd fordulópontokat, korszakhatárokat, okot és okozatot, amely logika a reformáció predesztinációelvében gyökerezik, s szépen kivirágzott a későbbi évszázadok determinista tudományosságában. Amikor a kép született, forradalom volt, az első nagy hullám, a Lutheré. A vallás külsőből belsővé vált, megfelelésből választott és megélt lehetett, nem csak kényszer. Akkor tűnik fel a kifeszített vászon mint a festmény hordozója, maga is hordozható, otthonok falára akasztható, kvázi tömegtermék. Kellem lesz a zsáner, az életkép, és polgári szalonná a királyi udvar. Megpillantják a perspektívát, igény támad a valósághű ábrázolásra, nyomában ott az emberi anatómia. Tömegtermék lesz a nyomtatvány, kézikönyv a magasztos Biblia, eltűnik a felolvasó szerzetes, az olvasás magányos elfoglaltsággá válik, ami nem tesz éppen jót sem az egyéni, sem a kollektív emlékezetnek, amely könyvtárakba vonul. Házi könyvtárakba is. –A szellem palotáját kicsiny garzonlakásokra osztják fel – mondja a franciaamerikai történész, Jacques Barzun. A vitairatok nyomán megjelenik a véleménykülönbség. Az alattvalót az állampolgár, a főúri magatartást az államérdek, a királyt az államfő váltja. A birodalmat a nemzetállam. És határozott kontúrokkal megjelenik a színen a polgár, a polgárnak pedig az önmagáról való gondolkodása: az emancipáció, az individualizmus, az én szabad érvényesülésének nem csupán az óhaja, hanem kemény, munkára alapozott akarata is. Az egyenlő és szabadnak született emberek közösségének igénye.

A KÖVETKEZŐ ÖTSZÁZ ÉVBEN aztán a polgárt volna miért szeretnünk, s volna miért gyűlölnünk is, de itt nincs helye érzelemnek.

A polgárt szokás a reformáció gyermekének tekinteni, de ezt különösebben nem bizonyítja semmi. Inkább egymás teremtményei. Az „Újkor”, amely épp lehanyatlani látszik, mindenesetre a polgár forradalmának öt évszázada volt. Az emancipáció, az egyenjogúsítás forradalmáé. Ötszáz év, átitatva a születési hierarchiára épülő arisztokratikus társadalom és a kiteljesedő polgári demokrácia szimbiózisával és küzdelmével, amely küzdelmet az arisztokrácia minden kifinomultságával együtt végképp elbukta. A polgár az emancipáció val kerekedett felül az arisztokrácián, azzal, hogy nem volt és nincs örökölt helye a politikai rendben, a közösségben. A politikában választott képviselői képviselik, neki helye és mozgástere kizárólag a gazdaságban van. Törékeny hely: aki gazdag lehet, lehet nem gazdag is, a bukás lehetősége minden mozdulatban benne van. A javak megszerzésének és élvezetének vágya löki, hajtja előre őt, ingerli vele folytonost a társadalom idegvégződéseit, tartja állandó mozgásban a közösséget. Amivel nyert, azzal él ötszáz éve morális deficitben. A szabadság, egyenlőség, testvériség, az emberi jogok zászlaját lengeti, de mindenkori célja sokkal prózaibb. A gyarapodás. A francia forradalomban letisztult jelszavakkal szemben áll a tulajdon és a vagyon egyenlőtlensége, amit folyamatosan újratermel növekedésfétise. Nem a polgárság találta ki a társadalom osztálytagozódását. De ő csinál szenvedést belőle, hiszen olyan ideológiába burkolja, amely ezt a tagozódást illegitimmé teszi – mondja a francia Francois Furet.

A POLGÁRT GYŰLÖLTE ÉS MEGVETET-TE a trónjától megfosztott arisztokrácia. Gyűlölték a tulajdon nélküliek is. De a polgárság a lelke mélyén legfőképpen önmagát utálta. Meghasonlott. Forradalmat ígért, de hideglelést kapott tőle. Kivívta emancipációját az arisztokráciával szemben, de csak véres osztályharcok után engedett, amikor erre az emancipációra újabb osztályok, kisebbségek jelentkeztek be: általános és teljes választójog, szociális háló, jóléti állam... Közben saját levetett bilin cseit szívesen osztogatta a Rend, a saját Rendje nevében. Békés haladást hazudott aztán, fejlődésnek mondta a technikai robbanásokat, de mind többen vonták kétségbe a haladást is, a fejlődést is, mert a cél csak a manipulált fogyasztás haszna volt. A minőségi élet a többségnek álom maradt.

A polgárnakmégis sokat köszönhetünk. Elhitette, nem is tehetett mást, hogy az általános emancipáció nem csak álom. Erkölcse és prakticizmusa még kétszer találkozott a történelemben. Meg tudta értetni, hogy a hitleri nemzetiszocializmus és a sztálinizmus nem az, amit állítanak magukról, nem emancipációkísérletek, hanem véres, diktatórikus támadások a polgári rend ellen. Sikerrel mozgósított, s e két történelmi kudarc sziget maradt a polgári demokrácia tengerében. E háborúnak is köszönhetően mind többen akadtak azonban, akik komolyan vették, hogy az általános egyenjogúságot hirdető polgári társadalom nem csak álom. Hogy valóság lehet. A polgár lépésről lépésre engedett, a következmény a kapitalista tömegtársadalom, a tömegdemokrácia lett.

A POLGÁR KAPITALIZMUSA a globalizmussal gyarmatosította a világot, legmozgékonyabb kisebbsége kiterjesztve kezeli a „nyugati” kultúrát, inkább kultúrákban, sőt civilizációban gondolkodik. A maradi többség még ura a manipuláció minden eszközének, ura a tömegmédiának, bár az internetnek nem, ura a reklámnak, a tömegtermelésnek és fogyasztásnak, billegve még a tőkének is, de valójában vergődik a tömegdemokrácia csapdájában. Amivel az arisztokrácia ellen nyert, azzal áll most bukásra. Egy mind kevésbé tagozódott tömegtársadalom része, amelynek teljes valódi emancipációja még nem ment végbe, bárhogy is akarják ezt elhitetni. Utolsó mozdulatával a polgár a politikai hatalomba kapaszkodik. A manipulált többség akaratára hivatkozik, de ebben benne van a többségi diktatúra lehetősége is. Mert valóban hanyatlik az „Újkor” nyugati kultúrája, amennyiben az emberek lassan normálisnak tekintik a hiábavalóságot, az abszurditást, amennyiben mind többen fásulnak bele, hogy elhangzott és kudarcot vallott már minden racionális érv, mert az intézmények eredeti célját maga alá temették a mind átláthatatlanabb hétköznapok. E fáradtságot kihasználva mind több elhivatott gondolja úgy, hogy a civilizációt „meg kell gyógyítani”. A polgár épp arra épít, hogy „az emberek” felületesek, és könnyen kaphatóak absztrakcióra. A Nép nevében szónokló újbarbár és erőszakos populista kisebbségek oldalvizét használja hatalmának rögzítésére. Nem demokratikus, működő közösségről beszél, hanem „józan észről”, „tiszta elvekről”, „tiszta művészetről, közéletről, politikusról, közemberről”. Közóhajról. A megtisztulás üdvözítő menekülőútjáról. Vissza, vissza a valamikor sikert hozó forradalmi nacionalizmusba, vissza a gyökerekhez, a történelmi hazugságokhoz, a tiszta hitként beállított, erkölcsében éppen rogyadozó egyházi hierarchiához. Bármihez, csak valami látszat össze kössön bennünket. Erős államról beszél, de épp azt segíti, hogy a populizmus lebontsa a – polgári – közösségi államot. Tagadja Arisztotelészt, ücsörög Platón barlangjában, nem fordul meg, árnyakat magyaráz valóságnak. Közben karikatúraként arisztokratát játszik. Plebejus arisztokratát.

A POLGÁR JÉZUS VENDÉGEKÉNT fel akart és fel is került a Veronai festményére. A nyugati demokrácia mai tömeglakóinak nagy többsége nem kívánna híressé lenni. Kényelmetlenül érzi magát, ha önmagára ismer valamely tükörben. Ezért nem kárhoztathatjuk. Ha ez a nyugati kultúra hanyatlásának jele, hát csak az haldoklik, a civilizáció nem, bármilyen homályos jövőbe vesszen is az az optimális állapot, amelyben mindenki megtalálja a helyét a képen vagy előtte. Ha létezik ilyen helyzet egyáltalában, s az egyensúly nem éppen maga az a törekvés, amellyel el akarjuk érni.

MA NEM A MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZEK memóriájába száműzött Veronese képén, a velencei hétköznapokon ámulunk, hanem a hetven évvel öregebb Leonardót nézzük mereven. Talányos, ködös, sejtelmes, éteri, időtlen – hiába az ezernyi polgárpukkasztó gúny üzletté tett tömegsokszorosítása, valahol mélyen mindent megadnánk, csak megfejtsük a Mona Lisa mosolyát. A titok fele ott lebeg a kontúr nélküli fény-árnyék ragyogásban. A titok másik fele nem a képen van, hanem bennünk. A nyugati „Újkor” ókorból örökölt genetikájában, amelyben Platón idealizmusának és Arisztotelész materializmusának párhuzamosa csak a végtelenben, az enyészponton fut össze. Egyszerre kellene követnünk mindkettőt. Bámulnunk Giocondát, a tökéletes platonista eszményteremtményt és a Veronai részeg koldusait, kurtizánjait. A farizeusok által oly megvetett vámszedő, a későbbi Tanítvány asztaltársaságát. Amely gyülevész hadról a szintén vendég Jézus azt válaszolta az őt bírálóknak: nem az egészségeseket, hanem a betegeket kell gyógyítani.

Nincs utolsó vacsora. Nincs megváltás. „Csak” egy lakoma van Lévi házában.